Nyitva van az aranykapu, hadd bújjak be rajta! - feledjük most a nyilvánvalóan pajzán utaláshalmazt, amit e (magyar) gyermekjáték tartalmaz, és gondoljunk csupán arra, hogy szűzlelkű gyermekek vagyunk, s ha átbújunk rajta, mármint az aranykapun, akkor minden jó lesz. Az Aranykapu című film szereplői persze nem bújnak át semmin, ám végül is megérkeznek a vágyott Új világba (Nouvomondo), ahogy e film címe eredetileg jelzi. A költői címmagyarítást nyilvánvalóan a film hangulata igazolja, amely ugyan álomjelenetekkel zsúfolt, lírikus, de semmiképpen nem erotikus. Ez zavar engem. Meg a film zenéjében kétszer is megidézett Nina Simone, aki ugyan fantasztikus énekesnő, de egyrészt fekete, másrészt Franciaországban élt a egészen a nemrégiben bekövetkezett haláláig. Tehát nem az 1910-es évek, nem olasz, lengyel, ír, magyar, zsidó, cigány, spanyol, arab, stb. bevándorló, hanem éppen Amerikát elhagyó, öntörvényű és modern gondolkodású fekete bőrű művész. Hogy is mondjam, ellentétes irányú energiák... Így nem érzem indokoltnak jelenlétét egy, a múlt század elején, az Amerikába "betántorgó", az Óhazában nyomorult sorsú, javarészt írástudatlan milliókkal foglalkozó filmben. Mindazonáltal gondolom ezt, hogy mindkét alkalommal hatásosan szólal meg...
A kritikus persze kekeckedik, Emanuele Crialese filmje ettől függetlenül nagyszerű alkotás, méltán jutalmazták Velencében Arany Oroszlánnal. Sajátos hangulatú, egyedi hangon beszélő film, olykor döbbenetesen erős hatású, expresszív képekkel, hitelesen játszó szereplőkkel, és igen, kitűnő zenével. Persze, hogy kiveri a hideg veríték Nina Simone öblös-rekedt hangjától, de a jeges izzadtságban úszó hátán tűzforró borsószemek szánkáznak, amikor az Ígéret földjére tartó hajó gyomrában megszólal egy szívszaggató szicíliai dal, csörgődobbal kísérve. Ám a zenén felül is komoly hangélmények érik a nézőt. Képzeljük el, olyan egyszerű, műveletlen emberek, akik még falujukat sem hagyták el ezelőtt, sanyarú sorsukat megelégelve (és bedőlve a már akkor is hatékony amerikai propagandagépezetnek) ott állnak a hatalmas óceánjáró előtt. Fülüknek irtóztató hang szólal meg, a hajókürt. Ott ülnek a hajó legalsó fedélzetén, miközben azt vihar dobálja. Recseg-ropog, szuszog, nyekereg az egész alkotmány, a néző szinte a bőrén érezheti azt, amit a hajó utasai átélnek. És mindezt a fülein keresztül!
Eközben a szem is szemlélődik. Végtelen sziklás hegyoldalon két alak kapaszkodik felfelé, mezítláb, rongyokban. Szájukban egy-egy kődarab. Hosszan másznak, de végre felérnek. Mindezt egy fohászért, a hegytetőn álló kereszthez. Egyszerű emberek, de komoly, nagy hittel és elképesztő szívóssággal. Két embertömeg áll egymással szemben némán, szinte összeérnek. Hajókürt szólal, s ahogy a hajó távolodik a parttól, úgy szakad el egymástól a tömeg, egyik fele a hajón, a másik a parton. Senki nem szól, némán néznek egymás felé. A még riadtan rebbenő tekintetekben konok elszántság. Álmok, az Ígéret földjén növő gigászi zöldségekről és óriási háziállatokról. A tejben úszó Kánaánról, az igaz szerelemről...
Crialese filmjének szinte nincs is cselekménye, legalábbis a ma trendi, "a huszadik percben jönnie kell a kettes számú főhősnek"-jellegű, futószalag-termelésre optimalizált dramaturgiához képest. Salvato fogja a családját, eladja mindenét és elhajóz Amerikába, ahol csak jobb lehet, mint itt, a napégette, kopár Szicíliában. Ezt sugallják azok a képek is, amit az az ember adott. Útközben megismerkedik egy szép vörös nővel, akit megérkezvén talán feleségül vesz. Amerika pedig tárt karokkal várja az új bevándorló munkaerőt, azonban csak azokat, akik neki is jók. A selejtje mehet vissza. Nagyjából ennyi a sztori, amely ráadásul idegesítően aktuális is. Ezt azért spoilerkedem ide, mert a lényeg nem ez, hanem ami ezen felül, kívül van. Ezt azonban csak úgy lehet abszolválni, hogy szépen beülünk a moziba. Azért, amiért azt kitalálták: hogy élmény érjen. És ez a film képes ezt megadni.
