E film írója és rendezője, Sopsits Árpád, korábban dolgozott többek között Bódy Gábor, Jeles András, Makk Károly munkatársaként. A Torzók talán legjobb munkája, kár, hogy nem tíz évvel ezelőtt készítette el első filmje, a neorealisztikus Céllövölde után. Bár hagyományos dramaturgiával íródott, érdekesebb, mint kilencvenes évekbeli filmjei: a narratív filmnyelvi kísérletekbe bonyolódott Video Blues, vagy a sírnivalóan félresikerült Derengő volt.
A Torzók elsősorban lélekrajz és lelkiismeret tanulmány. Elembertelenedett világot ábrázol. Egyfajta evilági pokol-víziót. Képeit a németalföldi festményeket megidéző túlvilági időtlenség, szomorú szépség, hideg, szürkés kék éjszakai fények visszafogottsága hatja át. Volker Schlöndorff első filmje, "Az ifjú Törless" vagy Szász János "Witman fiúk"-ja tárt fel hasonlóan kegyetlen világot, melyben gyermek főhőseiknek az erőszak élvezete és gyűlölete között kellett választania.
Sopsits önéletrajzi ihletettségű története szerint a hatvanas évek elején Áront, a kilenc éves kisfiút apja intézetbe adja. A nevelő intézetek akkoriban a bebörtönzött 56-os forradalmárok gyermekeivel voltak tele, akiket a rendszer átnevelendő ellenségként kezelt. Áron a történet folyamán szembesül a megtestesült Jóval és Rosszal (ördöggel és angyallal), elhagyatottként megismeri a szeretetet és a halált, s számtalan nehéz helyzeten keresztülküzdve magát hőssé válik. Legfőbb bűne, amiért kitaszítja a felnőtt világ, hogy folyton megszökik, mintha lenne hová menekülnie.
A pozitív hőst alakító Gálffi László lemond szinte minden színpadiasan kifejező játékról, és ezzel sokat hozzáad az általa alakított, a forgatókönyvben csodálatosan megírt és kidolgozott figura mélységesen emberi lényéhez. A világgal meghasonlott tanárt, az ötvenhatos forradalmárokon kegyetlen bosszút álló rendszer a családjától elszakítva száműzte ebbe a világvégi nevelőintézetbe. Reménytelenül igyekszik olyan körülményeket teremteni a gyerekek számára, hogy azok megmaradhassanak - egymás iránt is felelősséget vállalva - embernek az embertelen világban.
Bár a 32. Magyar Filmszemlén a legjobb férfi epizódszereplő díját kapta, színész és szerep ilyen egyértelmű összeforrásáról véleményem szerint nem beszélhetünk a negatív főhős, Mácsai Pál esetében. Az általa alakított intézeti tanár alakja korántsem lett olyan eszköztelen emberi mélységgel megírva és eljátszva, mint a jó oldalé. (Pedig: "Minél sikerültebb a gonosz figurája, annál sikerültebb a film." - vallja Hitchcock.) Mintha néhol a dramaturgia akaratosságának alávetve, Vitéz László ördögfiókjaként lenne végig hajtva a történeten, azzal az eltéréssel, hogy nem őt verik, hanem ő büntet folyton. S talán a hagyományos szemléletű dramaturgiának róhatjuk fel azt is, hogy a feszültségkeltés eszközeinek megválogatása révén a történetben akad néhány előre kiszámítható pillanat.
A szadista nevelő úgy véli, olyan pokolian kell nevelni a gyerekeket, mint ahogy majd a külvilág fogadja őket. A kényszer által kell megszokniuk az örökös tiltást, a megalázottságot, az otthontalanságot, a kirekesztettség érzését. Mintha meg szeretné akadályozni lelkükben minden nemesség, tisztaság kialakulását, s idomítható korcsokat akarna a belőlük nevelni. Haza írott leveleiket cenzúrázva tisztában van legtitkosabb gondolataikkal. Ám ördögi ténykedései ellenére sem tudja megtörni a gyerekek lelkét. Mintha azokban eleve létezne valami, a külvilág elnyomásától független igazságérzet. Összeverve, bezárva, eltiporva, elnyomva, úgy tűnik, élni mindenhogy lehet. Ha megnézzük ezt a filmet, megeshet, hogy mi magunk is életre szóló leckét kapunk emberségből Sopsits tanár úrtól és a gyerekektől.
