Puha, súlytalan Frears-film a szerelem természetéről.
Stephen Frears szereti magát megszokott alkotó- és szereplőgárdával körülvenni: most taglalt filmjében, a Chéri - Egy kurtizán szerelmében másodszorra dolgozik együtt Michelle Pfeifferrel (először a Veszedelmes viszonyokban), harmadszor a forgatókönyvíró Christopher Hamptonnal (A gonosz csábítása, Veszedelmes viszonyok) és szintén másodszor zeneszerzőjével (Alexandre Desplat - A királynő). Frears anno az Én mosodámmal robbant be a köztudatba, s mutatta be az Angliába bevándorlók mindennapi gondjait. Ez a problémakör tért vissza a Sammy és Rosie-t ágyba viszik, és később a Gyönyörű mocsokságok képsorain is. Készített krimit a Svindlerek képében, vászonra vitt Jekyll és Hyde-sztorit A gonosz csábításában. Neki köszönhetjük továbbá a Nick Hornby-kultregény, a Pop, csajok satöbbi filmváltozatát, valamint a Diana halálát II. Erzsébet és a királyi család szemszögéből feldolgozó A királynőt.
Jelen alkotásának története szerint a szeretőiből meggazdagodó Lea De Lonval (Michelle Pfeiffer) összeszűri a levet barátnője és egyben hajdani vetélytársa (Kathy Bates - ismét az idegesítő anyaszerep skatulyájába csúszik bele, mint tette azt például a P.S I Love You-ban, az Anyám nyakánban vagy éppen A szabadság útjaiban) tizenkilenc éves fiával Chérivel (Rupert Friend). A nő rövid viszonyt tervez, ám mire újra találkozunk velük, már hat éve élnek együtt. Ezúttal azonban elválnak útjaik, Chéri családalapítás és vagyonszerzés céljából elvesz egy ifjú leánykát. Itt kezdődnek a bonyodalmak, ugyanis sem Lea, sem Chéri nem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz elszakadniuk egymástól.
A mozi alapjául szolgáló mű az azonos című Colette-opusz. Az írónőt az egyik legsikeresebb francia, s egyben igazi női szerzőnek tekintik. A regény ott ér véget, ahol látjuk távozni Chérit, nincs epilógus további sorsukról. Így elgondolkodtatóbb a befejezés, mindenki kitalálhatja hozzá a saját verzióját. A film elmesélt egy szerelmi történetet, míg a nyitott befejezéssel mindenki saját tanulságot és üzenetet vonhatott volna le magának, amennyiben talált benne. Ebben az alkotásban minden profizmusról árulkodik (külön kiemelendő Darius Khondji operatőri munkája), a részletek a lehető legaprólékosabban ki vannak dolgozva, például Lea ruháinak sötétedése kedvének romlásával, vagy hogy a tágas-világos tereket a film végére mesterséges fénnyel teli szobabelsők váltják fel hőseink nyomorúságát hangsúlyozandó, s Chéri is innen indul el a film végén remélt szabadsága és a fény felé. Ám mégsem üt akkorát a mese, mint kellene.
A történet inkább könnyed és szórakoztató akar lenni, mintsem hogy érzékeltetné az öregedés fájdalmának és a bohó ifjúságnak a szerelmét. A méltósággal öregedő "kurtizán" elengedi az igazit, hogy az megélhesse saját történetét. No de Hollywoodban nagyon kevesek tudnak méltósággal megöregedni. Pfeiffer is inkább kétségbeesettnek tűnik, s noha igen bátor, hogy ezeket az arcközeliket bevállalta, a néző előszeretettel fedezi fel Lea és Chéri kapcsolatában Pfeiffer és az Álomgyár kapcsolatát, aki plasztikázva kapaszkodik régi megjelenésébe, holott előbb-utóbb rá kellene jönnie, hogy másfajta szerepek várnak rá. Igazából a kacagtató jelenetek ellenére pont ezért válik szomorúvá az egész, hogy míg a mozgóképes változatban el tudja engedni fiatalságát, az életben ő, s sok más színésznő foggal-körömmel küzd annak megtartásáért.
Látszik, hogy mit akart Frears mindezzel elmondani, - hogy milyen akadályok gördülnek a szerelmesek elé, ha körülbelül negyed évszázad köztük a korkülönbség - mégsem tudta átadni azt a szenvedélyt, vágyat és szeretetet, ami összekötötte ezt az amúgy bármilyen érzelemre képtelen két embert. Ez valószínűleg nem is az ő hibája, hiszen az alapregény is súlytalan és középszerű. Életük legfontosabb és legmegrázóbb kapcsolata inkább felületes és érdekből köttetett viszonynak tűnik, s az olykor életeket nyomorba döntő érzelem puszta melléktermékké degradálódik a kosztümök, kivénhedt kurtizánok és követelőző selyemfiúk világában.
