Lynn Shelton coming-of-age filmje kedves és jó szándékú, de olyannyira kiszámítható, hogy az első perceitől fogva inkább a két főszereplő eddigi életútján lamentáltam. A kapunyitási pánikban szenvedő Keira Knightley történetének összes fordulatát meg lehet jósolni 10 perc után, így marad idő, hogy megfigyeljünk néhány jópofa karaktert, amiből azért olyan nagyon sok nincs.
Távol került a korábbi Sundance díjazott rendezőnő A legmelegebb nap eredetiségétől, valódi függetlenfilmes erejétől, amivel igazán ismert lett, hiszen az amerikai kertvárosi habkönnyű családi dráma már nem tartalmazza sem azt az önfeledt humort, ami a rendezőre korábban jellemző volt, sem azt a katarzist, amit ez a történet takarhatna, hiszen azért az alapanyag igenis alkalmas volna rá, de mintha az alkotók nem akarnának nagyon belemenni. Ezt most inkább hagyjuk, hallatszik minden családban és most már forgatáson.
Megan (Keira Knightley) már a film elején szemmel láthatóan nincs helyén: Anthony (Mark Webber), a kibírhatatlanul kedves mosolyú barát megkéri a lány kezét, amiről az hallani sem akar. Nem szeretne ő nagy felfordulást, sem puccos esküvőt ismerős és ismeretlen nagynénik és keresztapák nyálasan cuppanó puszijával, kifejtve, hogy mennyire szépek vagytok így együtt, és én bizony tudtam mindig. Esküvőt Vegasban holnap! Nem akar semmi olyat, ami egy életre vágányra állítja őt, milyen kínos, hogy a karakter helyett éppen a film teszi ugyanezt velünk… Mert Megan megismerkedése a gimnazista Annikával (Chloë Grace Moretz – hová fejlődött az Engedj be tini horror Elije és A leleményes Hugo kedves kislánya, Isabelle…), amelyben újra tizenéves lehet ő is. Már-már demagóg módon szembesíti őt is azokkal a kérdésekkel, amelyek miatt a felnövést halogatni próbálja: az általa is leélt kertvárosi idill illúzióját csak a gimnazisták (talán korábban önmaga?) tükrében tudja igazán feldolgozni és értékelni. Segítségére van ebben a ház anorexiások teknőse, amely hozzá hasonlóan lassan halad, de legalább van ideje megfontolni.
Elnézve a filmet és Keira Knightley karakterét erősít meg bennünket a felismerés, hogyan távolodik a csak mainstream filmek világától a független felé: az Igazából szerelemtől a Vágy és vezeklésen át a Karib tenger kalózaiig egy kopó világ, amibe ma már belefér Massy Tadjedin Tegnap éjjele és John Carney Szerelemre hangszerelve című mezítlábas, egy szál gitáros mozija is. Keira Knightley kinőtte magát, csak egy dolog maradt: belé minden filmben szerelmesnek kell lenni…
Nem csoda, ha Annika jóképű, fiatal, független, lányával kicsit, csak épp hogy szemét módon packázó (válóperes ügyvéd!) apja, Craig (Sam Rockwell), hozza a „csavart” a történetbe, hogy igazán lássuk, nemcsak Annika problémáit kell megoldani a Mary Poppins módjára érkező, mindig bájos és kinyúlt pulóveres-pizsamás Knightley-nak, hanem igenis neki is van érző szíve, ami összetörik, és amit összetörnek. Úgy is mondhatjuk Craignek dramaturgiai okokból jó a feneke, de milyen kínos, hogy ezt bátran mondhatom mindenféle spoilerveszély nélkül…
Végtelenül kedves, néhol remek karaktereket tartalmazó történet a Későnérők (elég jók például a fiatal pár baráti körében megjelenők, különösen a film elején boldogan összeházasodó Ellie Kemper, A hivatal című sorozat cuki recepciósa). Kedvessége ellenére vagy éppen azért azonban semmilyen meglepetést nem tartalmaz, legtöbb alkotóeleme olyan, amit valahol már láttunk.
