Tudomásom szerint ma reggel felkeltem, tisztálkodtam, elindultam dolgomra. Napom megingathatatlanul halad előre, szemernyi kétely sincs afelől, hogy április 5-ét írjuk az Úr 2004-edik évében, borús az idő, és kicsit éhes vagyok. Környezetemet tökéletesen érzékelem a szemgolyóm által a külvilág képének röviddel születésem után történt fejreállítása ellenére is, megkülönböztetek közeli és távoli hangokat, s a hétfő különféle szagait. De akár a Mátrix óta tudhatjuk, hogy mindez kevés, mert a valóságban esetleg 300 éves kavics is lehetek a tenger fenekén.
Hasonlóan brutális helyzetre ébred a Gothika című népi ijesztgetősben Dr. Miranda Grey, aki elvileg közepesen jól menő - azaz Jaguar helyett még BMW-vel közlekedő - kriminálpszichológus, ráadásul jövőjét bebiztosítandó, tömzsi főnökével él házasságban. Lepattant sittes-diliházban dolgozik, és kollégái, ápoltjai, illetve a mozinézők elismerő pillantásainak tömkelegét söpri be mindössze egyetlen térdszoknya felhasználásával. A részletre vásárolt amerikai idill azonban már a 10. percben kipukkad, miután egy hátborzongató kislánnyal(?) történt találkozást(?) követően húsiparból ismert fogásokkal kivégzi(?) joviális férjét.
Három nappal később éppen folytatná az érdekes rutinmunkát, amikor a szaktársak szólnak neki, hogy cellában fekszik kócosan-benyugtatózva, mert sajnos véletlenül megőrült. Néhány bevillanó rémkép tovább valószínűsíti a tragikus fordulatot. A keze mögé bújó, vagy kétségbeesésében a mobiljával babráló közönség hamarosan rávezettetik, hogy hősnőnk az átlagos megbolondulás helyett bizony külső tényezők áldozata, mert néhány múltbéli esemény furamód még mindig visszhangzik a fegyintézmény baljós falai közt.
A fogós történet ezen a ponton látványosba vált át, hiszen megvan a kulcs, innentől a szellemthriller kényszerpályáján haladunk tovább. A film a továbbiakban a kitalálható csavarok és a szakállas slusszpoén ellenére is élvezhető, nem utolsó sorban a kiváló alakításoknak köszönhetően. A főszereplő Halle Berry csúnyán is csodaszép, de a rémült nézésnél oldott már meg nehezebb feladatokat, csakúgy, mint az előnyös külsejéről szintén lemondó Penelope Cruz.
A teremből kilépve mindenki megnyugodhat, hogy igazi agybomlasztás helyett megúszta egy esős-villámlós, szórakoztató horrorral. Ilyenkor nem kell arra gondolni, hogy valójában esetleg leszíjazva fekszünk egy szűk lukban, ahová időnként bekukkant a tetovált sátán.
