Kíváncsian ültem be a váratlanul előbukkant új Wenders filmre, mert hát érdekelt például, hogy miért ragad az utóbbi negyedszázad egyik legjelentősebb szerzői filmese négy év elteltével ismét kamerát s forgat alacsony költségvetésű nagyjátékfilmet, vagy hogy miben lett más a közel hatvan éves mester filmkészítési módja és miben maradt ugyanaz? "A bőség földjé"-t látva azt kell mondjam, olyan témát talált, amelynél ma kevés aktuálisabb akad, de kevesen képesek róla hitelesen szólni. Egy olyan történetet választott, mely az iraki háború vetületében a menekültek és a szegények Amerikájával foglalkozik, talán hogy megmutassa, korunk egyik legfőbb réme, a nyomor nem üldözendő szörnyeteg, egy menekült nem feltétlenül gyilkos zombi, hanem szeretetre képes, emberi méltósággal és saját múlttal bíró másik lény. (Ezt Kaurismakinál egyszerűbben kevesen tudták filmre vinni.) Hogy ez szentimentális üzenet? Lehet, de mi mást állíthatna szembe a mozi az Amerikában tomboló háborús paranoiával.
Wim Wenders mint megannyi filmjében, ezúttal is ifjúkori álmához, Amerikához tér vissza, de alapjában európai alkotó lévén két kultúra határán vizsgálódik. A rendező 1976 és 83 között New Yorkban élt. Ehhez az időszakhoz kapcsolódnak első Amerikában forgatott filmjei a "Piszkos ügy" (1978-82), s a világhírt meghozó "Párizs, Texas" is (1984). Utolsó mozijait, "Az erőszak végé"-t (1997), "A millió dolláros hotel"-t (2000) és "A bőség földjé"-t ismét az USA-ban készítette el. Ez utóbbiban láthatóan még mindig betartja 1972-es fogadalmát, melyet második filmje, "A skarlát betű" bukása után tett, vagyis hogy ezentúl csak olyan filmet készít, melyben telefonpóznák, országutak és televíziók is láthatók. Fontos motívuma az út, mostani filmje is ennek jegyében készült.
Wenders, az örökös vándor, az örökké megújuló művész típusát képviseli. Frissességéből mit sem veszített, "A bőség földjé"-ben spontánnak tűnő, mégis mesterien komponált képsorokat látunk, melyekben szinte minden képkocka szervesen magában hordozza a film egészét. A rendező úgy tűnik, feladta azt a szokását, hogy művész-értelmiségi férfi főhőst állítson a középpontba, de némafilmbe illően érzelmes és ragyogó arcú főhősnő választása változatlan (Solveig Dommartin helyett ezúttal Michelle Williamst látjuk - Halloween H20, Dick). A történet egy Teheránból hazatérő fiatal, hívő katolikus lány, Lana és nagybátyja, egy vietnámi veterán, Paul (John Diehl - Pearl Harbor, Jurassic Park III.) találkozásáról szól.
A nagybátyja megkeményedett szívét meghódítani kívánó, elárvult lány történeténél talán érdekesebb Paulé. Az ő révén a film akár remek akcióparódiaként is nézhető (bár mindez igényel a nézőtől némi vizuális érzékenységgel ötvözött humorérzéket és türelmet, ami manapság sajnos nem igazán dívik a nézőtereken). Az ötven körüli Paul olyan, mint egy egyszemélyes láthatatlan légió. Önjelölt világmegmentő, aki szeptember 11 óta egy kissé amortizált, de megfigyelő eszközökkel alaposan felszerelt mikrobuszával nap, mint nap járja Los Angeles utcáit, s arab terrorista szervezetek után kutat. "Ha paranoiás lennék, azt gondolnám, hogy ez egy mini-tengeralattjáró" - mormogja az orra alatt hamiskásan mosolyogva, mikor átmegy egy elhagyott udvaron és elhalad egy ponyvával letakart méretes tárgy előtt. De talán nem ezt gondolja. Viszont ehelyett egy másik csapdába lép. Egy palesztin hontalan és titokzatos papírdobozai nyomába ered.
Hosszas hajkurászás után infrakamerával, pisztollyal felszerelve, beront egy vidéki házba azt remélvén, hogy küldetését végre beteljesítheti, s egy alvósejtre, sőt egy álcázott vegyifegyver gyárra bukkan. Csakhogy nem talál ott senki mást, csak egy ágyban fekvő öregasszonyt. A nő barátságosan fogadja, megdicséri a vicces szerelését és megkéri, ha már arra jár, javítsa meg a tévéjét, mert folyton csak egy adó jön be rajta. S látjuk, hogy nem más az a műsor, mint ami a férfi agyában is zakatol: háború és háború. Paul mérhetetlenül csalódott, amiért kommandós bevetése immár nevetségessé vált, de végül rezignáltan odabaktat a tévéhez, melyben Bush beszédét sugározzák (talán végeérhetetlenül), s jó nagyot csap rá. Az egész film emblémája lehetne ez az egy rövid jelenet. A tévé megjavul s egyúttal az eddig kizárólagos valóságnak beállított világkép is kitágulni látszik.
Wenders ismét Amerika egyik kedvenc toposzát választotta, ezúttal a világot megmentő, magányos akcióhőst. Csakhogy ez a célját vesztő, amortizálódott főszereplőkkel teli történet mintha egyúttal a műfaj haláláról is szólna. Paul esetében egy olyan akcióhőssel van dolgunk, aki fantomok ellen harcol, egy Don Quijote-i figurával. Csak DQ-val ellentétben ő végül felismeri, hogy hosszas nyomozásai után csupán szerencsétlen, szegény embereket, éhező menekülteket, nyomorgó hontalanokat, széthullott családokat talált terroristák helyett. (Bár minden agyrém ilyen nyomtalanul tűnne el, mely a világot irányítja.) Wenders végül ezúttal sem hagyja ki a happy endet és azt sem, hogy szeptember 11 kapcsán egyszerűsége ellenére is patetikus befejezést kerekítsen. Ez utóbbitól függetlenül (megannyi szuperprodukció után) a nyolcvanas évek vége óta legizgalmasabbnak tűnő Wenders filmmel van dolgunk.
