Elég csak felületes szemlélőnek lenni, akkor is belátható: a világ gyermekirodalma mindig is kitüntetett figyelmet szentelt a bőséges táplálkozásnak. Robin Hood és erdei bandája notóriusan dézsmálta a királyi vadaspark állományát, Old Shatterhand és üzletfelei előbb gondosan végére jártak az aznapra rendelt medvetalpnak, csak aztán vágtattak a helytelenkedő kajovák nyomába. Tutajos és Bütyök, ne spóroljunk a nagy szavakkal, mint afféle Wittman fiúk ették végig a Kis-Balaton teljes menüsorát, szezonra úgyszólván tekintet nélkül... Apropó, Bütyök, megítélésem szerint a nagyfejű ifjú megformálásakor Fekete István ugyancsak sokat gondolhatott Emil Tischbeinre, de ezzel sokan mások is voltak így. Nos, elég az hozzá, a műben az aprónép úgy eszi végig az egész várost (Berlint), hogy közben a bűn üldözésére is jut idejük.

Ebből persze nem sok maradt a mai filmes földolgozásban, de Franziska Buch nem csak e téren változtatott a könyvön (nomen est omen). Sőt, a téren nem is ő változtatott, hanem a történelem - és nem állíthatjuk, hogy az nem ide tartozna, hiszen az Emil és a detektívek kétségtelenül egy város regénye is. A tér pedig nem más, mint a Potsdamer Platz, ilyetén módon kénytelenek vagyunk kalapot emelni a rendező előtt, ha valamit mondani akarunk a helyről, aminek élete nyilvánvalóan kész regény, nincs is adekvátabb választás Emil történeténél. Így legalább nem kell leragadni a külsőségeknél. Franziska Buch persze itt is megadja a császárnak, ami a császáré, detektívjei között a hősöket legaktívabban segítők egy cigány és egy török kisfiú (az ő neve, nota bene: Kebab, bár az étkezésen már túl vagyunk), de módszerei (végtére nő) ennél jóval kifinomultabbak: nem türtőztethetem tovább magam, pedig ez a végére kéne, nagyon-nagyon jó filmet csinált, ami egy nagyon-nagyon jó könyvből minden eddigi tapasztalat szerint nagyon-nagyon nehéz feladat. De vissza a módszereihez! Mert azok brutálisak és pimaszul szellemesek. Ilyen bátor tényleg csak egy asszony lehet.

A változás, amin Berlin nemrég átment, kétségtelenül észveszejtő, mint művészi kihívás pedig egyszerűen szörnyű. Ha a filmművészet elmúlt tíz-egynéhány esztendejére gondolunk, olyan héroszok bicskája tört bele látványosan, mint Jean-Luc Godard vagy Dusan Makavejev.

Már a választás maga, fogni egy tetőtől talpig ifjúsági regényt, s azt használni a mondott célra elég megdöbbentő, de minden, minden a legapróbb részletekig e merészség helytállóságát igazolja.

Emlékeznek önök Homéroszra? És amikor Curt Bois játszotta, nyolcvanéves korában? Bukdácsolt a szerencsétlen öreg a két Berlin között, a senki földjén, és magyarázta, hogy itt volt a Potsdamer Platz, erre Loese és Wolf dohányárudája, erre Josty kávézója... Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjében. S csak derékig érő gaz és dudva mindenfelé, arrébb egy kidobott fotel magában...

Nos, Josty kávézója Kästner regényének is egyik kitüntetett helyszíne, ott ejtőzik a tolvaj Emil pénzével, amikor az őt egyre reménytelenebbül figyelő, követő kisfiú váratlanul döntő segítséget kap a dudáját bőszen nyomkodó Gustav személyében. De ez csak egy kicsiség, szemérmetlen finomság. Az az igazi, amikor Franziska Buch durvul. Mi is szimbolizálná különbül a város változását, mint a teljes nemcserés támadás, amit ez az adaptáció megenged magának. Nincs mit tenni, fölsorolom: Emilt anyja helyett az apja neveli, Kalapocska és Gustav helyet cserélnek, a detektívek közötti fiútestvéreket ikerlányok váltják - ezek jelentőségének a belátásához persze feltétlenül szükséges a regény ismerete, de biztos vagyok benne: az élvezet fordított technológiai sorrendben sem hétköznapi. Ezt úgy értem, hogy a klasszikus ifjúsági irodalom filmes földolgozásaitól leginkább azt várhatjuk el, hogy a sikerültebb darabok hatására néhány kölök az alapmű elolvasására vetemedik. Ám ezúttal a felnőttek is jól járhatnak, mert a Berlin-visszafejtegetésen túl bónusz a fordító is (Déry Tibor). Épp ezért lenne helytelen az előbb csak nevekkel jelzett nemcserék pontos körülírása, végtére az sem elképzelhetetlen, hogy valaki most dönt úgy, talán megnézem, hisz csak százhúsz oldal, kérem, kezdjék a regénnyel.

Ám mielőtt az összegzésre térnénk (pláne, hogy túl is vagyunk rajta), van itt még valami: az is a kor szava.

Kästner könyve a múlt század húszas éveiben íródott, s kétségtelenül van benne valami a német moziexpresszionizmus lenyűgöző szörnyűségeiből. Első filmes földolgozása Billy Wilder forgatókönyvírói hozzájárulásával 1931-ben látott napvilágot (a második 1954-ben, az is elég jókor), abban az évben, amikor Fritz Lang M, avagy egy város keresi a gyilkost című dolgozata is. Mármost ha arra gondolunk, ahogy Emil kis segítői - a hadseregnyi gyerek - utcáról utcára követik azt a nyomorult tolvajt, hát szinte megsajnáljuk a disznót. Kell-e félelmetesebb erő egy egész utcát széltében-hosszában ellepő kölökfalkánál? Nyilvánvaló, jelen korunk hűséges ábrázolatjának az is eminensen felelne meg, ha Tarr Béla készítene filmet az Emil és a detektívekből. Bocs, csak vicceltem. Igaz, e szempontból sincs mit filmünk szemére vetni. Franziska Buch nem spórol a statiszták pénzén, tele gyerekkel az ő utcája is.

Az összegzés pedig lehet akár kivonás is: ha mindazt, amit itt elmeséltem, úgy, ahogy van, elhagyjuk, elfelejtjük Kästnert, Berlint, mindent, akkor is egy olyan lendületes, könnyed, napfényes ifjúsági mozit látunk barátságról, igazságosságról, szolidaritásról, amilyet már elég régóta nem volt szerencsénk. Nincs az a Harry Potter, aki fölvehetné a versenyt Emil Tischbeinnel, sem a könyvespolcon, sem a XXI. század mozijában.