A francia Laurent Charbonnier egész estés természetfilm-dokumentum-etűdjében lenyűgöző világkörüli út részesei lehetünk, melynek során a legkülönfélébb állatok életébe nyerhetünk bepillantást a fajfenntartás különböző fázisai közben - csak épp az állatok szerelméről nem sok minden derül ki belőle.
Természet a mozivásznon
Dokumentumfilmet moziban forgalmazni az utóbbi időben lett divat, párhuzamosan az egész estés dokumentumfilmek világméretű előretörésével. De még a nemzetközileg nagy vihart kavaró doksik (mint a Michael Moore-félék, vagy a globális felmelegedést vizsgáló Kellemetlen igazság) sem tudtak kis hazánkban párszáz nézőnél többet vonzani, így hát igazán nagy bátorságra vall bemutatni most a magyar mozikban egy olyan dokumentumfilmet, amelyben még csak botrányos, avagy aktuális témák sincsenek - csupán csak állatok. Igaz, ez sem előzmény nélküli vállalkozás: néhány éve a Vándormadarak című egész estés természetfilmet már láthattuk néhány hazai moziban. A Vándormadarak egyik operatőre Laurent Charbonnier volt, az Állati szerelmek rendezője.
Örök körforgás
Vélhetően ezért is kezdődik költöző madarak képeivel az Állati szerelmek: egy kis tisztelgés ez előd előtt, egy kis utalás a sikeres referenciamunkára. Aztán jönnek szépen sorban a többi állatfajták is (bár a különféle madarak azért aránytalanul nagy számban fordulnak elő, úgy látszik a szerelem megmaradt): van itt az imádkozó sáskáktól és a rákoktól elkezdve a bálnákon és a kengurukon át a szarvasokig és az oroszlánokig minden. A film folyamatosan ugrál egyik állatcsoporttól a másikig, egyik helyszínről a másikra, és közben semmiféle narrátort nem használ, kivéve a film elején és végén egy-egy rövid (némileg közhelyes) monológot az élet és a szerelem összefüggéseiről. Zene viszont van, méghozzá nem is akármilyen: Philip Glass, az egyik legjelentősebb élő (film)zeneszerző komponálta, és a minimalista dallamai kiváló összhangzatot produkálnak a párzási időben bőgő, ordító, csicsergő, kuruttyoló állatok hangjaival. A váz, amelyre ez a rengeteg életkép fel van húzva, nem más ugyanis, mint a fajfenntartás körforgásának menete: kezdünk az ismerkedéssel, aztán jön a harc a nőstényért, majd az udvarlás, persze maga a szex, és aztán annak eredménye, azaz a kiskölykök (jelentős cukisági faktorral), a fészekrakás, sőt még némi gyereknevelés is a végén.
Hol a szerelem?
"Jé,mennyi hasonló gesztusunk van nekünk, embereknek is! Jé, mennyire hasonlóan megy ez meg ez az állatoknál is!" - gondolja az ember a filmet nézve az első néhány perc után, de aztán rájön, hogy nem véletlenül: pont az a film célja, hogy ezt a következtetést vonjuk le magunkban. Ennek érdekében aztán alaposan antropomorfizálja a hőseit, azaz az állatokat: pont azt mutatja be a szerelmi életükből, ami hasonlít az emberére, ami nem, azt nem. A fent említett körforgás ilyetén fázisokra lebontása is inkább az emberi szerelmi élet menetét képezi le, és persze nem is sikerül mindegyik fázishoz mindegyik állattól jelenetet mutatni, lévén a legtöbb fajnál nincs meg mindegyik állomás. Az Állati szerelmek megmutatja, ahogyan a rovarok kacérkodnak egymással (legalábbis mi kacérkodásnak látjuk az emberagyunkkal) - de aztán ahogy a párzás után a nőstény megeszi a hímet, azt már nem. Ilyen értelemben nem őszinte és didaktikus a film, egy általa kreált idilli képet sugall, amit az is kiválóan mutat, hogy pont a párzási jelenetekből van messze a legkevesebb, pedig az állatvilág szerelmi élete, mint tudjuk, eléggé hm? szexközpontú. De a vér, verejték és könnyek, amelyek az állatvilágban gyakran a szex részei, ebbe az idillbe már nem fértek volna bele. Pedig nem ellentétesek a szerelemmel.
Kiknek ajánljuk?
- A természetfilmek kedvelőinek.
- Akik még csak a Tesco hűtőjében láttak csirkét.
- Operatőri bravúrokra izgulóknak.
Kiknek nem?
- Animálszex rajongóknak.
- Akiket épp az izgat, miben más az ember, mint az állatok.
- Akik nem bírják a doksikat.
6/10
