Hihetetlen, de igaz: Harry Pottert letaszajtották a trónjáról. Akár még hálásak is lehetnénk, hogy végre megszabadítottak minket a tenyérbemászó varázslótanonc repkedő serdülőkkel és Putyin-fejű házimanókkal tarkított médiahatalmától, de nem vagyunk.
Javarészt sápkóros fiatalok téblábolnak ugyanis a pubertáskor nehézségeit különféle szörnyszülöttek - hol jobban, hol kevésbé kívánt - társaságával fűszerező, még náluk is vérszegényebb történetben. Pedig - vámpírsztoriról lévén szó - az Alkonyatban elvileg alapvető fontossággal bír a folyékony kötőszövet. Ehhez képest a vásznon megjelenő vérszopók túlnyomó többsége vega (értsd: humanitárius okokból csak állatokat szipolyozó), a maradék meg kaját szerezni és nézőt riogatni egyaránt képtelen nyomoronc. Persze, értjük mi, a célközönség kedélyét nem szabad túlborzolni, egy 18-as karika végzetes hatással bírna a bevételi mutatókra.
Oké, horror kilőve, marad a vámpírfilmek másik tartópillére: az erotika. Erre bátran számíthatunk (gondoljuk naivan), hisz a főszereplők nagykorúak (Edward, a jóképű vámpírfiú már vagy 100 éve), így kijár nekik egy kis entyem-pentyem. Hát, szerintünk ez talán így van, az írónő szerint azonban távolról sem. A vallását tekintve mormon, bónuszban Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza nevű közösség tagjaként működő Meyer vasszigorral irányítja hormontúltengésben szenvedő hőseit, akiknek még smacizni is csak nagyon ritkán, többnyire halálközeli élmények után és valami számunkra megfejthetetlen oknál fogva kizárólag sírva szabad.
A különféle testnedvdeficitekhez képest már-már kicsinységnek tűnik, hogy az Alkonyat vámpírjai nem murdelnak meg a napfénytől. Mondjuk az, hogy a szétolvadás, felrobbanás stb. helyett heves csillogásba kezdenek, azért egy cseppet irritáló. Legalább szenvednének egy kicsit - ez lenne a nézők felé tanúsított empátia minimuma.
