Sok neve van: hívják franciásan femme fatale-nak, magyarosan a végzet asszonyának, rosszindulatúan nőstényördögnek, tudományosan a film-noir legfőbb kellékének, vagyis ellenállhatatlan celluloid-csábítónak, akibe, legyen bármennyire rátermett és elővigyázatos is, minden férfiember bicskája beletörik.
A femme fatale védjegy is egyben (kész csoda, hogy parfümöt még nem reklámoztak vele), egy sor emlékezetes alakítás közös nevezője: olyan melodráma-királynők és nagyasszonyok arattak ebben a szerepkörben, mint Bette Davis, Lana Turner vagy Barbara Stanwyck, hogy csak a legnagyobbakat említsük. E folyamatosan bővülő illusztris társaságnak mostantól a Házibuli egykori fogszabályzós üdvöskéje, Sophie Marceau is teljes jogú tagja, az Anthony Zimmer-ben ugyanis a franciák legvonzóbb negyvenéves színésznője minden férfinéző vágy- és rémálmát, egy szexis nagyvadat, azaz a femme fatale szerepét alakítja.
Marceau a legendás alvilági alak, a címszereplő Anthony Zimmer szerelmét játssza: egy olyan rejtélyes és nagyhatalmú gengszter barátnőjét, akinek a fél világ - ide értve a francia rendőrség különleges osztagait és az orosz maffia hasonlóan jól képzett végrehajtóit - a nyomában jár, hiába azonban az összehangolt hajtóvadászat, a szuperbűnöző mindeddig sikerrel oldott kereket üldözői elől. Mivel Zimmer-nek nemcsak a hollétét, de az arcát sem ismeri senki, üldözői egyedül Zimmer szívszerelmétől, Chiarától remélhetik, hogy nyomra vezeti őket.
Megkezdődik tehát a hajsza, melynek célpontja egy olyan asszony, aki maga is hasonló képességekkel rendelkezik, mint a bűnözők királya. Ravasz, számító, ráadásul ellenállhatatlanul vonzó is, s ha a helyzet úgy kívánja, lelkiismeretlenül kihasznál mindenkit, aki az útjába kerül. Nem tétovázik akkor sem, amikor menekülése során egy félénk, tanáros külsejű, teljesen átlagos férfiba botlik, aki éppen kapóra jön céljai elérésében. Innentől kezdve az elcsábított balek és a kissé pipogya alakba lassan beleszerető, hidegvérű femme fatale története pereg, a fordulatok és szerepcserék azonban olyan gyorsan követik egymást, hogy a néző jobb híján csak kapkodja a fejét, és kétségbeesetten találgat, hogy akkor most kinek a bőrébe is bújhatott Anthony Zimmer? A szépséges Sophie lenne az, vagy a komikusan festő Yvan Attal, netán a rendőrfőnököt alakító Sami Frey, vagy az oroszokat vezető Daniel Olbrichsky? Vagy ne adj isten, az történik, mint Hitchcock Észak-északnyugat című filmjében és a férfi, akit boldog-boldogtalan keres, nem is létezik?
A legvégén persze választ kapunk minden kérdésünkre, sokkal okosabbak azonban - ennyit bátran elárulhatunk - a megnyugtatónak szánt végkifejlettel sem leszünk.
