Van egy határ, ahol a keleti és a hazai kultúra találkozik, ahol ugyanazt a mesét egyszerre érezzük japánnak és magyarnak, ahol egy pusztán élő, állatokat gyógyító juhászfiú találkozhat egy messzi földről érkező kimonós lánnyal.
Ezt a határt veszi célba Szabó T. Anna regénye is, amelyben egymástól távoli motívumok és szereplők lesznek társak, hogy együtt fedezzék fel a természetben működő varázslatot – az időjárás és az évszakok változását, a szerelmet és a halált.
Szabó T. Anna fogott egy japán mesét, és miközben megőrizte benne a keleti motívumokat, megtöltötte magyar elemekkel, jellegzetességekkel is. Ebből adódik, hogy a történet, a fordulatok, a szereplők, a fogalmazás hol nagyon ismerős, hol nagyon idegen és távoli.
Ez az ellentétekből építkező különös kettősség végigvonul az egész regényen. A város és vidék, föld és ég, hegyvidék és puszta, csoda és hétköznapiság, ismerős és idegen, kötődés és szabadság mind jelen vannak, és nem lehet választani közülük, hiszen szorosan összefonódnak. Mondhatni: az egyik feltételezi a másikat.
„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy árva juhászfiú” – indítja a történetet az írónő, mintha egy Benedek Elek-könyvet tartanánk a kezünkben.
Megjelenik egy fiatal pásztor, akit már jól ismerünk a magyar népmesékből, a neve pedig – Tátos – felidézi a magyar mitológiából a táltosokat. Azokat a különleges embereket, akik közvetítőként éggel és földdel is tudtak kommunikálni. A népmesékhez híven Tátos a pusztán él, furulyázik, és képes „beszélni” az állatokkal. Eközben látja a halottakat, a szellemeket és a boszorkányokat is, bár „minden erejével arra figyel, hogy megértse a nappal teremtményeit”, akiket gyógyítani is tud. Aztán egy napon megérkezik egy madárlány, Tori és vele együtt egy ismeretlen kultúra sok idegen motívummal. Tátos és Tori pedig, bármilyen ellentétek állnak is közöttük, egymásba szeretnek, mert hasonlítanak. Mindketten a többi embertől távol, a természetben érzik magukat otthon, és a művészetben, táncolásban, zenélésben válnak szabaddá.
Az ellentét azonban nemcsak a szereplők, helyszínek és a cselekmény tekintetében, hanem a regény stílusában is érezhető. A történet egyszerű, nincs benne semmi felesleges. Tiszta, szinte már üres, mint egy puszta vagy egy japán szentély. A hasonlatok azonban egyediek, erősek és vizuális jellegűek. Színekkel, a szereplő által rajzolt ábrákkal játszik benne az író. A vörös, a fehér és a fekete, a kör, a vonalak és az idegen írásjelek, amelyek a madarak formáját idézik, egyrészt erős vizuális hatást teremtenek, másrészt összetett jelentést hordozva szimbólumokká válnak a történet során.
A motívumokat pedig tovább erősítik Rofusz Kinga rajzai. A grafikák nem csak illusztrálják a történetet, hanem szoros egységet is alkotnak vele. Az alkotás, festés a regényen belül is fontos szerepet kap. A teremtéssel ér fel, ahogy feltámad a halott kutya, vagy örökké él egy-egy pillanat a könyv lapjain.
Az alkotás és a szerelem a két leghangsúlyosabb tárgya a regénynek, és mint minden más, ezek is ellentétekből épülnek fel. Az alkotásban ott az élettelen és az élő, a gyönyör és a kín, egyszerre tesz boldoggá és kezd felemészteni. Ilyen a szerelem is, amit megtapasztalva Tátos először érzi, hogy tartozik valakihez, miközben retteg a magánytól is. Tori pedig egyrészt felszabadul az alkotásban és szerelemben, másrészt rabbá is válik. De miért? – tehető fel a jogos kérdés, amire azonban hiába is várnánk biztos választ.
A regényt ugyanis a mesei elemeken kívül balladai homály is övezi. Honnan jött Tori? Madár, amire japán nevének jelentése is utal, vagy ember? Mi történt vele? El kell-e válniuk Tátossal? Mikor, hol találkozhatnak ismét? A válaszokat csak sejthetjük, ha elkezdjük felfejteni a szimbólumokat. A kérdések között azonban akadnak olyanok is, amelyekre joggal várhatna az olvasó magyarázatot vagy kapaszkodót a történetben. Miért festhet csakis egyedül Tori? Miért magányos művészet még a tánc is? Miért jelent a szerelem rabságot? Miért a „senki madara” Tori? Miért kell feltétlenül választani szerelem és művészet között? Ezek örök kérdések, ám a történet csak ismételten felteszi őket, választ nem ad rájuk.
Mégis: ha a kép kevés vonalból áll is, és a regényre rátelepszik is a balladai homály, ennek ellenére teljes egész, és él. Mélyen hat az olvasóra stílusával, kérdéseivel – mint Tori rajzai, amelyek egy-egy ecsetvonással életet teremtenek a papíron.
