A REC alkotója ezúttal egy lassabban beinduló, aprólékosan kigondolt vérfagyasztásra invitál. Nincs módunkban visszautasítani.
REC után R.E.M.
Jaume Balagueró nagyon ért a horrorhoz, de legalább is tudja, hogy miként lehet a bevett tartalmi-formai módszerek mellett/helyett valami kreatívabb módon frászt hozni az emberre. A REC kapcsán ijedtünk meg tőle először, amikor az épp (talán azóta is?) fellendülőben lévő home videós stílust húzta rá a horrorra, nem szégyellt folytatást is forgatni hozzá, de hát mért is tette volna, söpört a siker, azóta már az amerikai remake-ből is több van. Épp ezért talán most is az volna hasznos az olvasó számára, ha ahhoz képest próbálnám e hasábokon vázolni, mire számítson az Amíg alszol esetében: egészen másra. Nagy előkészületekkel megkomponált beállítások, művészfilmeket idéző szemléletmód, andalító, vagy inkább: galád módon elaltató aláfestő zene, sok-sok olyan húzás, amelytől egy ideig szinte melodrámának hisszük a filmet. Noha. De nem ez az egyetlen csavar benne, ha ráfeszülünk a vászonra, előbb valóban egzisztencialista drámát sejthetünk, majd meghökkentő szerelmes sztorit és mire kisül, hogy mire is megy itt ki a játék, már kellően össze vagyunk zavarodva, miközben ezt igenis élvezzük.
[img id=351290 instance=1 align=left img]Házmestertempó
A főszereplő Luis Tosar kicsit a spanyolok válasza Robbie Williamsre, legalábbis amikor az énekes James Bond-osan akarja összeráncolni szemöldökét egy-egy videóklipben. Tosar persze sokkal karakteresebb arc és jelenség, konkrétan: zorallabb és ijesztőbb, nem egy sármőr, és persze nincs benne egy szem erőlködés sem, ha szerepjátszásról van szó. Ezért is sikerül olyan sokáig megtévesztenie a nézőt a filmnek, mert a színész ugyanolyan remekül formálja meg a lelki sérült, depressziós, boldogságra képtelen férfit, mint azt az alázatos és mosolygós portást, amelynek szerepét a főhős kénytelen napról napra magára ölteni munkahelyén. És akkor még ugye bele sem fogtunk a valódi perpatvarba, előbb a szelíd fenevad tölti ki a vásznat, majd a tettei következményeivel nem számoló, s ezért előbb csak zavarba jövő, majd kétségbe eső félőrült ámokfutását figyelhetjük. És még mindig, még mindig nincs vége, mert a karakter, ha nem is épp egy szomszédfiú, de sebezhető, hibázik, s bár precíz, nem tévedhetetlen, ettől sikerül előre mennie a történetnek, ettől szökik a feszültség az egekbe.
Aljasságból jeles
Mégiscsak párhuzamot vonva a REC és az Amíg alszol között – hanyagul figyelmen kívül hagyva most tehát minden egyebet, amit Jaume Balagueró ezeken kívül készített –, látszik, hogy a rendező mindig valami újat akar és ez nem kis szó. Jelen filmjébe bele lehetne kötni, hogy kicsit talán lassan építi fel, vagy hogy az aljasságok ilyetén véghezvitele épp kívül esnek az életszerűségen, ami pedig sokat tesz hozzá ahhoz, hogy megálljon bennünk az ütő a történettől, de ezek a dolgok nem vállnak igazán zavaró tényezőkké. Mégpedig az olyan összetevők miatt nem, mint például amikor egy-egy valóban beteg elmére való gennyes húzása után a főhős úgy fogalmaz, soha nem ment még ilyen messzire, mert utólag már tudjuk, hogy ezek szerint nem csak a néző, de a karakter sem tudta ekkor még, milyen messze a vége.
Kinek ajánljuk?
- Aki eredeti rémtörténetekre vágyik.
- Aki nem fél félni.
- Aki látni akarja az év egyik legjobb gonoszát.
Kinek nem?
- Akinek horror az, amikor a fürdőszobatükörben megjelenik a zombi, azt annyi.
- Akik lecsúsztak az aktuális Disney-ről.
- Aki épp felbőszítette a házmestert.
8/10
Hanula Zsolt
