Mitől lehet érdekes egy százezredik Robin Hood-mozifilm? Egyetlen ilyen okot tudok: Ridley Scott rendezte.
Persze, sok mindent lehetne mondani: az angol mester már régen túl van a csúcson, mostanában csak azért van jóval a felszín felett, mert karrierjének csúcspontjait gondolja újra, újra és újra – hol átalakított előzményt készít az alienekhez (Prometheus), hol egy másik meghatározó sci-fijéhez igyekszik összehozni egy lehetséges folytatást (ugyanis a héten már tutira ígérte Scott mester, hogy lesz Szárnyas fejvadász 2.). És természetesen azzal is egyet kell érteni, hogy a Robin Hood se lehetett más, mint egy "alternatív" Gladiátor (és ugye ez sem volt más, mint ügyes kézzel újjáélesztett Ben-Hur).
Valószínűleg ezért, mármint a nyilvánvaló és sikergyanús biztonsági játékért nem az lett végül a Hood-projektből, mint aminek eredetileg készült: talán emlékszünk, jó ideig úgy volt, a negatív karakter, Nottingham bírája körül forgolódik majd az eposz – aztán a forgatás előtt hirtelen változott a figura és a narratíva, ám persze Russell Crowe maradt, s a forradalmi nézőpontváltás helyett maradt egy közepesen ravasz ötlet. Hagyjuk a szokásos történetet, az erdő helyett menjünk inkább vissza a kezdetekhez, s nézzük meg (ál)történelmi kontextusban, mit csinált az íjász, mielőtt rákapott volna a zöldre.
Viszont hiába érezzük a blöff szagát, a helyzet mégiscsak az, hogy Ridley Scott Robin Hoodja az utóbbi évek egyik legjobb kalandfilmje. Egyszerű oka van ennek: az idén 75 éves rendező ugyanis olyan iskolát képvisel, amelynek tényleg ő az utolsó aktív mohikánja. Vasmarokkal irányít, színészeit lenyűgöző pontossággal vezeti, így a misztikus-törékeny Cate Blanchett, az élvezetes szánalmassággal gonoszkodó Oscar Isaac, s többek között a rutinosan többrétű William Hurt is úgy mozog a jelentőségteljesen kitöltött szűk két és félórában, mintha egy sosem látott hőskölteményt adnának elő, csodásan fényképezett díszletek és harapnivaló atmoszféra segítségével.
Tán felesleges is tovább ragozni: moziélménnyel van dolgunk, ahol nem a mi, hanem a hogyan teremti elő a varázslatot. És hiába is tiltakozik eredetiség után kiáltó énünk, legkésőbb a katartikus végkifejletre (ami egyben persze a kezdete is az ismert mítosznak) kénytelenek vagyunk beismerni: ilyen kivitelben az sem érdekelne minket, ha Robin még néhányszor visszatérne "időt rabolni". Elvégre, még egyszer mondom: ezt a filmet Ridley Scott rendezte. És mint ilyen, csakis javítani tud a közérzetünkön.
