Hitlerről filmet készíteni merész vállalkozás. Alakját úgy megjeleníteni, hogy ne sértsen senkit, nem lehet. Hitler neve egyet jelent a gonosszal, ő a megfékezhetetlen, világot porig égető, emelvényről ordító diktátor. Alakja sztereotip, a film mégis kísérletet tesz arra, hogy klisék nélkül ábrázolja. A gonosz természetét kutatja, a hétköznapi ember lelkének mélyére tekint. A Hitlert alakító Noah Taylor zseniálisan oldotta meg feladatát, jelentéktelen kisemberként, önmagát kifejezni képtelen lényként mutatja be a fiatal Hitlert, és elégedetlen, csalódott veteránként, akinek már a tekintetéből és mondataiból is érződik valamiféle erő. A csalódottság, az elégedetlenség hatalmas, pusztító ereje.
Hitler művésznek készült, festő vagy építész szeretett volna lenni, tehetsége azonban ehhez nem volt elegendő. Képtelen volt felszabadítani a belül feszítő energiát és szenvedélyt, így a politikai propaganda felé fordult. Hitler nagy festővé szeretett volna válni, csakhogy a sors nem ajándékozta meg különösebb művészi tehetséggel. Gyermekként szenvedélyesen rajongott Wagnerért, és arról álmodott, hogy egyszer ő is nagy, klasszikus művész lesz, talán építész vagy festő. Tizennyolc évesen jelentkezett a Bécsi Művészeti Akadémiára, ahonnan azonban határozottan elutasították. Továbbra is festegetett, egészen első, 1919 szeptemberi müncheni politikai fellépéséig. A filmben végig e két pálya között hezitál a fiatal Hitler. A döntés vajon tényleg a véletlenen múlt?
A történet 1918-ban kezdődik, Hitler fiatal veterán, az első világháború nehézségeit nyögő kisember. Egy kiállításon találkozik Max Rothman-nal (John Cusack), a modern művészetekért rajongó műkereskedővel, akinek hossza unszolás után megmutatja képeit. Max segíteni akar, ösztönözni Hitlert, hogy fesse meg képzeteit a jövőről, hogy vigye vászonra a benne rejlő szenvedélyt. Nem sejti, hogy a különös férfi elfojtott indulatai, melyeket oly görcsösen igyekszik kifesteni magából, milyen pusztító erővel szabadulnak végül a világra, csakhogy nem az ecset által.
Különös kapcsolat alakul ki közöttük, Hitler egyszerre csodálja és gyűlöli a félkarú német-zsidó galériatulajdonost. Mindketten vesztesei a háborúnak: Max Rothman a fél karját veszítette el a fronton, de itthon várta a család, feleség, gyerekek és viszonylagos jómód. Tudva ezt, megsajnálja Hitlert, aki mindent elveszített, éhes, fázik és nincs hol aludnia. Megszállott optimista. Hitler tiszteli Max Rothman-t, hiszen ő testesíti meg számára a művészetet, azt, amire ő képtelen, mégis megveti őt, épp emiatt.
A Max nem életrajzi vagy történelmi dráma, nem a történelmi hűségre törekszik, hanem a szereplők belső világára, érzelmeikre, szenvedélyeikre koncentrált. A galériatulajdonos alakja is kitalált figura, a film rendezője/forgatókönyvírója, Meyjes alkotta, számos történelmi alakból gyúrta össze Max figuráját. A rendező így nyilatkozott róla: "Max a fantáziám és a valóság számos alakját egyesíti magában, de legfőképpen azokat a végsőkig idealista és mélységesen emberséges európai zsidókat testesíti meg, akik a Holocaustot megelőzően igyekeztek tenni azért, hogy a morálisan és szó szerint is romokban heverő világ megváltozzék. Max komoly erkölcsi nevelésben részesült, művelt és mélyen vallásos közegben nőtt fel, olyan kulturális és morális környezetben, amelyet ma már alig-alig találni. Életének egyik külterületére toppan be Adolf Hitler, ám találkozásuk végzetessé válik a művészetet elhivatottan támogató férfi számára." A film nem korfüggő problémákat vet fel, hanem azt a kérdést: képes-e megváltoztatni a művészet az embereket, illetve, mi történik, ha a világ megváltoztatását célzó erőfeszítések egymás ellen szegülnek.
