Nem várt közönségsikerrel zajlott le a Magyarországon először megrendezett Nagy Könyv elnevezésű szavazós játék, amelynek eredményét sokan lelkesen, mások fenntartásokkal fogadták. A lelkesedés érthető, hiszen olvasni és látni, milyen sokan olvasnak egyaránt jó, a fenntartások pedig jórészt abból fakadtak, hogy nem mindenki azt a könyvet és azt a szerzőt látta a listán, amelyiket ő maga szeretett volna. Mi tagadás, nem az értékes magas-irodalom vezette a listát, ám a másik oldalról nézve legalább sok magvas mű és szerzője belekerült egyáltalán a százba. Mások meg azt kifogásolják, hogy mennyi értékes nem került a lajstromba. Mindenki tud mondani szerintem legalább egy ismert és elismert írót, könyvet, én most John Irving nevét, és vele kapcsolatosan a Garp szerint a világ című nagyszerű könyvet említem, ezzel térve rá cikkem témájára.
John Irving pedig egyike a mai kortárs amerikai- és világirodalom legsikeresebb szerzőinek, akinek munkásságát különböző díjak özönével a szakma is elismeri. Alig múlt hatvan éves, írónak tehát épp most lépett a középkorúak közé. Eddig négy regényéből készült filmváltozat, köztük a Garp...-ból, a legnagyobb sikert azonban az Árvák hercege érte el, az Oscar-esőből egy, a legjobb forgatókönyvért járó, leesett Irvingnek is. A titkos ajtó, amely a Widow for One Year című regényéből készült az ötödik a sorban. A banális szerelmi háromszög-történet, amelyben egy kiüresedő, elhidegülő házasságot egy abba váratlanul belecsöppenő fiatal fiú fenekestől felforgat, eléggé elcsépelt mozi-közhely, láthattuk már néhány százszor különböző jól-rosszul sikerült variációit. Ez, Tod Williams harmadik rendezése, alaposan átugrotta az átlagot, kifejezetten szép, tehetséges, míves és igényes munka. Köszönhető ez elsősorban a kitűnő, filmes szempontból ideális alapanyagnak, John Irving könyvének, amely szerkezete, kihagyásos, időben előre-hátra ugráló szerkezete kifejezetten kiállt a filmes feldolgozásért. A festészetet is tanult rendező, Williams operatőrével, Terry Stacey-vel sikerrel alkotja meg azt a vizuális világot, amelyben a néhány szereplő drámája úgy teljesedik ki, hogy a belül játszódó feszültségekhez csak hozzátesz, de arról a figyelmet el nem tereli. Maga a táj, a kissé világvégi tengerpart önmagában sugallja a végletekbe zuhant lelkiállapotot, amelybe egy súlyos családi tragédia után zuhant a sikeres író, Ted (Jeff Bridges) és felesége, a még mindig gyönyörű Marion (Kim Basinger). Egy percig sem csodálkozunk Ted végletes és monomániás viselkedésén, nem tudjuk be azt feltétlenül művészi allűrnek, tudjuk ennek oka van, ez az ok meg is ismerhető a film vége felé. De csak akkor.
Kim Basinger sokadszor cáfolja a szőke nőkről szóló buta sztereotípiát, most is, eh, benne van a kora a lexikonokban (53-as), vonzó, érzéki, intelligens és rejtélyes, Jeff Bridges ugyanazt a slampos figurát hozza, amelyet a Nagy Lebowskiból, vagy a Halászkirály legendájából megismertünk és mégse. Tehát azt, de egészen apró, alig észrevehető dolgokat tesz hozzá a figurához, és rögtön előttünk van egy teljesen más ember. Tod Williams jelenkor legjobb filmszínészének tartja, nem alaptalanul. Van itt még egy elbűvölő szöszi lányka, Elle Fanning megejtően érett alakítással, ötéves kora ellenére, és van a dolgok bonyolítója, a fiú. Ő Eddie, (Jon Foster) a leggyengébb pont, de az is lehet, hogy figurája, a gátlásos elitegyetemista olyan unalmas, mindenesetre annyi elég belőle, hogy utolsó csepp legyen a pohárban. Abban a bizonyosban.
A film végén a Ted azt mondja első és egyben utolsó szakmai tanácsként az éppen kirúgott írópalántának, Eddie-nek: Figyelj a pontos részletekre! Ez jellemző a filmre is, régen láttam már ilyen pontosan és tudatosan részletgazdag alkotást. Ám itt a részlet nem tobzódik, nem öncélú, mint például a barokkban, nem díszít, hanem a történet egészéhez ad hozzá egy adag pluszt, egy határozott skicc, valahol a háttérben, de ezzel tömörebbé, hitelesebbé, komplexebbé válik a történet. Ebből is látszik, író írta a filmet, nem amolyan gyorstalpalón végzett ipari forgatókönyvíró.
