Elsőre azt mondanám, hogy csalódást kelt. De ha jobban meggondolom, ez így nem igaz, pontosabban nem igazságos. A Rokonok szép is, jó is, míves kivitele egyenesen lenyűgöz, a néző nem unatkozik, és nem tartja kidobott pénznek a jegy árát. Ha még ennél is többet vártunk, arról nem a film tehet. Márpedig tagadhatatlan, hogy a magyar filmhez lassan visszacsábuló közönségben egy ideje él valamiféle csodavárás: jönnie kell immár annak a mozgóképnek, amit egyként imádnak a nézők, ünnepelnek a kritikusok, és díjesővel árasztanak el a nemzetközi fesztiválok. E titkos reményünket most a Rokonokhoz kapcsoltuk, és a tétet csak emelte, hogy egy irodalmi klasszikusunk adaptációjáról volt szó.

Nemrég vettem elő újra a regényt, és jobbnak bizonyult, mint amilyenre kötelező olvasmányként emlékeztem. A nagy gazdasági válság idején vagyunk (Móricz 1930-ban kezdte el folytatásokban közölni a szöveget; a könyv 1932-ben jelent meg), mely mindenütt érezteti hatását: súlyos szegénység, munkanélküliség van, a forráshiányos gazdasági életben virágzik a panama és a korrupció. Másutt is, de nálunk az elit összefonódásához valóságos hungarikumként még hozzájön a nepotizmus. Kopjáss István afféle sötét lóként kerül Zsarátnok főügyészi székébe, és a város vezetői - a polgármester, a takarék igazgatója, az alispán, a helyi birtokosok - sakkfiguraként kívánják mozgatni saját mocskos játszmáikban. Az első világháború után hosszú hadifogságot szenvedett, aztán igen szerény módban élő kishivatalnokra roppant nyomás nehezedik. Van-e oly római jellem, ki ellen tudna állni a gazdagság, a hatalom és egy szépasszony szirénhívásának? Ráadásul Kopjáss (a regényben negyvenes éveiben jár) előző életében jól megtanult mosolyogni és alkalmazkodni, messzire elkerülték a kísértések (még felesége unokahúgát, a gyönyörű Magdalénát is csak a legnagyobb titokban merte imádni), most meg minden álma megvalósulással fenyeget. Hősünk nem becstelen ember, csak vannak gyenge pontjai, ahogy mindnyájunknak. Kissé hiú, hajlik az öncsalásra, meg szeretne feljebb jutni, jobban élni. Semmi különös, de az öreg róka polgármesternek ennyi is elég, hogy a markába kaparintsa. Méghozzá egy jól időzített pillanatban, amikor Kopjáss győztesnek érzi magát, azt hiszi, bejött a "kecske kontra káposzta" stratégia, és most megfogta a fejeseket.

Ha van hibája a regénynek, akkor az a "címszereplők" eluralkodása. Rengeteg a régi rokon, és persze mind akar valamit: ki pénzt, ki protekciót, ki ingyenkosztot. (És akkor az "új" rokonokról, akik csak a magas polcon ismerik fel atyjukfiát, még nem is beszéltünk.) Alaposan beszövik hősünket, de túl könnyű eset, hogy Kopjáss végül nem a saját jellemgyengeségén bukik el, hanem egy bizonyos Berci bácsi szenén. Kérdem én, mi van, ha Berci bácsi bányájában jó szenet fejtenek, vagy az öreg nem akar tutira menni, és a tarjáni szén helyett a maga silány tőzegét küldi mutatóba? Akkor nincs dráma?

Szabó híven követte a regényt, csak keveset változtatott, és ami a legfőbb: nem erőltette az aktualizálást. Hallunk ugyan egy-két mának szóló hangsúlyt, finom kiszólást, de nem fenyeget az a veszély, hogy bármelyik politikai erő vagy városi vezetés magára ismerne. A vál-toztatások közül sikeres a három álomjelenet, amely voltaképpen a regényből is levezethető: egyszerre tagolják a cselekményt, és (a szó szoros értelmében) képet adnak Kopjáss megváltozott helyzetéről és lelkiállapotáról. Kevésbé szerencsésnek érzem a film indítását. Móriczé ütősebb: lényegében azzal kezd, hogy Kopjássnak kedve támad dugni. Másnap van, és minden másképpen van: ágyba kapja a reggelit, rágyújthat a szobában, de még a felesége is más nővé változott. És ekkor, az új nap mámorában - mintegy flashback! - idéződnek fel a tegnap esti fordulatok, a váratlan győzelem, az ünneplés az urakkal. A film az erős kezdésnél fontosabbnak tartotta Kopjáss bemutatását: hogyan ment be - még a melléklépcsőn - a városházára, hogyan zajlott a szavazás, és miért lett hősünk a befutó. Ez csak egy elszalasztott lehetőség, de a disznókkal végképp nem tudok kibékülni. A filmbeli Kopjáss nem az irodájában, hanem a sertéshízlaldában süti el a fegyvert (nem főbe lövi vagy agyonlövi, hanem, mint Móricz írja, "meglövi" magát!), fetreng a trágyában, és sertések röfögnek körülötte.

Ami a míves kivitelt illeti: kalapot le! A Rokonok egy angol kosztümös film igényességével és műgondjával vetekszik. Azért nem mondok Hollywoodot, mert náluk többnyire kimerül a kreativitás abban, hogy az utolsó pitykegomb is autentikus legyen, holott ez csak szükséges, de távolról sem elégséges feltétele a korfestésnek. (Sőt kosztüm nélkül is lehet történelmi filmet csinálni, de ennek taglalása már túl messzire vezetne.) Nos, ha a Rokonoknak nem lenne érdekes a története (mint ahogy az), ha a színészek nem lennének benne annyira jók egytől egyig (mint amilyenek), még akkor is volna mit nézni a filmen, mert épületekben, bútorokban, lámpákban, ruhákban, virágvázákban és mindenben, mi elképzelhető, annyi gyönyörségét vonultatja fel a magyar szecessziónak, hogy elaléltam.