Ha a jeges Antarktiszt nem számítjuk, Ausztrália a fehér ember által legkésőbb meghódított kontinens, mely ma is az egyik legritkábban lakott terület, átlagosan kevesebb, mint három fő jut egyetlen négyzetkilométerre. A végeláthatatlan forró síkságok és a látóhatáron túlra kacskaringózó utak eszményi színhelyei a napszítta disztópikus vízióknak, a nemzeti filmgyártás populárisabb ága nem véletlenül tér vissza időről-időre a „kiégett világ” látványos alaptémájához. Az irányzat leghíresebb darabja, a Mad Max globális hatást gyakorolt a tömegkultúrára és nemcsak felhívta a figyelmet az alacsony költségvetésű helyi produkciókra (ozploitation), de egyenesen új alműfajt teremtett. Az új ausztrál mozi egyik legígéretesebb tehetsége, David Michôd ehhez a hagyományhoz nyúl vissza és az „autós apokalipszis” motívumából egy méregerős egzisztencialista drámát bont ki. Az Országúti bosszú műfaji kísérletként és különleges szerzői vízióként is lenyűgöző.
Tíz évvel az összeomlás után – tájékoztat a felirat a film elején, ám ennél többet nem tudunk meg sem a kiváltó okokról, sem a kialakult helyzetről. Szótlan hősünk egy elnéptelenedett, vegetáló világban autózik, míg egy pihenő alkalmával el nem lopják a poros járművet. Az egykori farmer rögtön üldözőbe veszi a tolvajokat és így találkozik az egyik elkövető szellemi fogyatékos öccsével, akit a sebe miatt hátrahagytak a bűnözők. A két férfi együtt indul a keresésükre és a kölcsönös bizalmatlanság ellenére szép lassan barátság alakul ki közöttük, egy olyan kietlen és kegyetlen világban, ahol az emberség és az empátia kiveszőben van.
Több szálon futó és rendkívül komplex elsőfilmje, a szervezett bűnözés labirintusát vizsgáló Animal Kingdom után Michôd ezúttal egy minimalista történetet választ és szinte minden lényeges információt visszatart. A figurák háttere homályban marad, a motivációk bizonytalanok és szinte alig hangzik el párbeszéd, az események ezért erősen szimbolikussá válnak. A szereplők lelkiállapotáról nem a szavak és a tettek, hanem az őket körbeölelő táj, a markáns zenei aláfestés és a sztori menetét időről-időre megakasztó kitérők és apró epizódok mesélnek. Michôd sűrű atmoszférát teremt és nagy teret biztosít a színészeinek, akik képesek egy-egy gesztusba, tekintetbe, monológba sűríteni a karakterük tragédiáját. Guy Pierce ezúttal is kiváló, az igazi meglepetés Robert Pattinson, aki sikerrel bújik ki a jóképű tinibálvány skatulyájából és a Cosmopolis után ismét bizonyítja, igen tehetséges színész.
Bár a két elvadult figura brutalitása a legkevésbé sem szimpatikus, a köztük létrejövő viszony végtelenül törékeny és tiszta. A film harmadik főszereplőjévé előlépő fenséges ausztrál táj erre a fura kettősségre rímel, hisz a sivár vidék egyszerre kegyetlen és gyönyörű. Michôd kikezdi a szilárdnak hitt erkölcsi sarokpontokat és kényelmetlen kérdésekkel provokál, az etika és a humánum túlélési lehetőségeit vizsgálja. A példája minden durvasága ellenére optimista, hisz a két hős között kialakuló kapocs azt mutatja, még egy pusztuló barbár világban sem reménytelen embernek maradni.
Az Országúti bosszú lassú sodrású dráma, amelynek poros felszíne alatt szinte tapintható a feszültség. A film látomásszerű képei és helyszínei, a főszálhoz nem kapcsolódó bizarr mini-történetek legalább olyan emlékezetesek, mint a két férfi utazása. Michôd nagy bravúrja, hogy ellentétes minőségeket békít ki: erőszak és gyengédség ugyanúgy megfér egymás mellett, mint a műfaji és szerzői, a tömeg- és művészfilmes motívumok. Mintha egy új-hollywoodi fenegyerek friss moziját látnánk, csak ezt most egy ízig-vérig ausztrál rendező készítette.
