Ez az a róka, amelyről a harmadik bőrt is le lehet húzni, különösebb rizikó nélkül. A két Jöttünk, láttunk, visszamennénk után a Reszkess, Amerika! is biztosra ment. Mehetett is, két olyan színésszel, mint Jean Reno és a forgatókönyvírásból is részt vállaló Christian Clavier. A felállás nem változott, Reno az úr, Clavier a szolga. Reno francia grófként megint átzörög középkori páncéljában néhány évszázadot, hogy itt találja magát a fényes... hányadik századunkban is? A filmben persze nincs különösebb jelentősége, hogy a XX.-ban vagy a XXI.-ben, a szerzők nem szőröztek ilyen aprósággal, hiszen nekünk innen nézve végül is pár év csupán a különbség. És persze Renóval együtt érkezik a mába Clavier, az örök szolga is, hogy a boldog emlékezetű Sancho Pansa kissé eldurvított másolataként éppen itt ébredjen rá a szabadság és egyéniség édes ízére.
Az "itt" történetesen Amerika, hol másutt is ébredne saját egyenlőségének tudatára a XII. századi condráitól boldogan megváló Clavier, aki saját szerepébe íróként végre belecsempészhetett valami váratlant. Fanyar bohóság, de kicsit több is annál, hogy éppen ő az, aki nem a visszautat választja a francia feudalizmusba, hanem helyette a függetlenséget és a szerelmet napjaink Amerikájában. Vígjátékban persze könnyű a döntés, és egy ilyen fordulat legalább néhány érzékeny pillanatot is engedélyez a kizárólagos mókázásra épülő sztoriban. Nem szólva a még előttünk lévő jövő lehetőségeiről, melyben - egy elkövetkező "rókabőr" lehúzatásának alkalmával - pár filmes biztosan elrágódhat majd azon az ötleten, hogy milyen az, ha Reno a XII.-ből ismét átrándulva összetalálkozik évszázadivá avanzsált szolgájával.
Az eddigi mozielőzményekben a francia középkorból a francia jelenkorba röpítette a filmes fantázia a kiváló párost, ezúttal az újdonság az, hogy a félresikerült varázsital hatására úr és szolga Amerikában landol, pontosabban az építészeti látnivalóiról híres Chicagóban. A kézenfekvően adódó humoron, a szokványos komikus helyzeteken túl Jean-Marie Poiré rendező különösebb eredeti ötlet nélkül viszi végig XII. századi hőseit a mai Amerikában játszódó történeten, ami könnyed és szórakoztató, de nem több. Jobbára kedves viccelődés folyik, pedig az igazi mulatság mégiscsak az lenne, ha a két "atyafi" csetlés-botlásában egyúttal görbe tükör tartódnék a mi fényesen modern időnknek.
Ez esetben magunkon lett volna jobb nevetni, nem a múltból idepottyant csodabogarakon.
Reno és Clavier azonban így is hangulatos páros. Az bennük a csoda, hogy játékuk közben alig vesszük észre, hogy tulajdonképpen semmiből csiholják ki a nézők kellemes kedélyét.
