Azok, akik nem voltak megelégedve A tetovált lány filmváltozatával, valószínűleg dühöngeni fognak a folytatást látva. Persze ez nem véletlen, A lány, aki a tűzzel játszik című filmet - és vele együtt a sorozatot - szakmányban gyártotta egy új rendezőből, forgatókönyvíróból és operatőrből álló csapat. Még szerencse, hogy legalább a színészeket nem cserélték le.
Feltehetően a megfilmesítési jogokat elnyerő producer, Sören Staermose tehet az egészről: aláírta azt a szerződést, amely szerint egy év alatt (2009-ben) Stieg Larsson Millennium-trilógiájának mind a három részét filmre kell vinni, sőt minden kötetből egy kétrészes sorozatot is el kell készíteni. Az a 40 millió ember, aki elolvasta Stieg Larsson letehetetlenül izgalmas, sok szálon futó, 1800 oldalas társadalomkritikai krimijét, sejtheti, hogy ez embertelen feladat.
Nem csoda, hogy - a regényadaptációkhoz képest ijesztően jól sikerült - A tetovált lányt jegyző Niels Arden Oplev dán rendező nem vállalta a folytatást. Ilyen tempó mellett lehetetlenség egyformán magas minőséget produkálni, ugyanakkor biztosan lett volna az a pénz, amiért Oplev mégiscsak igent mond - és a producer itt követte el a második hibát.
Elengedte Oplevet és helyette egy svéd rendezőre, Daniel Alfredsonra bízta a következő két részt, aki viszont teljesen új gárdát és ezzel új szemléletet is hozott magával. Az ő kezükben A lány, aki a tűzzel játszik egy egyszerű thrillerré alacsonyult, amiben még azt a kapitális hibát is elkövetik, hogy a regénnyel ellentétben nem mondják meg, hogy ki volt a gyilkosa a prostitúciót kutató házaspárnak és Nils Bjurman ügyvédnek, sem pedig azt, hogy ezt a szálat mi köti össze Lisbeth Salander apjával. Persze ennek a harmadik részben, A kártyvár összedőlben feltétlenül ki kell derülnie, de ez a regényt nem olvasó magyar nézőket egyáltalán nem nyugtathatja meg, ugyanis az az idén már nem kerül moziba.
Sajnos a rendezőnek és a forgatókönyvet író Jonas Frykbergnek nemcsak ez vethető a szemére, hanem az is, hogy egyáltalán nem fordított figyelmet a szereplők jellemének, motivációinak kidolgozására. Miközben rengeteg történetszálat lefejtettek a sztoriról – különösen fájdalmas Armanskij szerepének 4 mondatra szűkítése – sikerült a kukába dobniuk a főszereplőt is. Egyáltalán nem derül ki, hogy mi ment végbe Salander (Noomi Rapace) lelkében A tetovált lány óta, miért változott szétpiercingelt, felnyírt hajú kvázi punkból szinte decens polgárlánnyá, sem pedig az, hogy mi a valódi kapcsolata a rendőrökkel párhuzamosan nyomozó Mikael Blomkvisttel (Michael Nyqvist).
Emellett szinte már eltörpülnek azok a hibák, hogy a germánszőke szörnyetegről, Ronald Niedermannról (Micke Spreitz) nem tudják meg a nézők, hogy igazából egy 50 IQ-s paragép, aki folyamatosan hallucinál, így aztán nem érthető, hogy az utolsó jelenetben miért is nem tekeri ki a vaktában lövöldöző Salander nyakát. Hogy arról a nagyon viccesre sikerült epizódról már ne is beszéljünk, amikor Sonja Modig nyomozó fegyvertelenül megy be az ügyvéd lakásába.
Még lehetne folytatni a sort, például azzal, hogy az előző részben imádott látványvilágból és hangulatból semmi sem maradt, és hogy a társadalomkritika helyét átvették az autósüldözések, de felesleges. A lány, aki a tűzzel játsziknak az az egyetlen érdeme, hogy legalább a színészek ugyanazok és ugyanolyan zseniálisak. De csak ezért 6/10, aki eddig nem olvasta, inkább meg se nézze, két mozijegy árából már kijön a kötet.
