Fogadni mernék, hogy Eli Roth álmában sem gondolta volna, hogy renoméját egyszer majd, ha akaratlanul is, maga a nagy Lars von Trier billenti helyre. Az Antikrisztus megtekintése után tengermély rokonszenvvel lehetséges csak a Motel-filmek alkotójára gondolni, aki ugyanúgy a primitív hatásprovokálásban utazik, mint most jeles dán kollégája is, ám ő legalább nem kísérli meg filléres portékáját rétegzett művészetnek álcázni.
Mindazonáltal az is hozzátartozik a dologhoz, hogy von Trier filmjének egyedül azok a zsigeri reakciókat kiváltó villanásai emlékezetesek, amelyek az Antikrisztust messze földön hírhedtté tették - meglehetősen érthetetlenül, hiszen harminc évvel A New York-i hasfelmetsző és több száz szemeteszsáknyi japán, olasz, francia horror után a premier plánban kivitelezett brutális erőszak talán még a cannes-i zsűri számára sem jelenthet nóvumot. Ám ezekben a csonkítási szcénákban legalább van fantázia. Olyan, amilyen egy horrorhoz kell: gátlástalan és diabolikus. Nagyvonalúan számolok, ha azt mondom, húsz másodpercről van szó.
Ami viszont ezen túl a vásznon van, legföljebb végtelen banalitása miatt felkavaró.
Míves karácsonyi popklipeket idéző modorban indulunk: artisztikus monokróm színekbe mártva, puha lassításban látni a szeretkező emberpárt (bevillanó genitáliákkal - húha!), zúg-zeng a Händel-ária, odakint tündérszépen szitál a hó. S közben egy kissrác lassan kisétál az ablakon - játékmackója lágyan puffan a behavazott betonra. A képi stílus megváltozik ezután, de a rendező vaskövetkezetességének hála maradunk az olcsó hatásvadászatban, és vagy háromnegyed órán át gusztálhatjuk a gyermekét elvesztő anya és apa lakásbelsőben végigvonaglott szenvedését. A Férfi (neveket nem kapunk) a racionalitást, a Nő a természetet képviseli - ez utóbbit jelképezi a második, egyben utolsó helyszín, mely (von Trier unikális szimbólumalkotó tehetségét mutatva) nem más, mint egy erdő, mely természetesen sűrű és elég sötét is. Itt, valahai menedékükben (újabb finom utalás: a hely neve Éden), ahogyan ezt egy szerfölött röhejes jelenetben egy róka különösebb kertelés nélkül közli a Férfival, a káosz az úr. És akkor még visszafogottan fogalmazott, hiszen a Nőtől úgy hallottuk, hogy a természet egyenest a Sátán temploma! Így aztán igazán nincs mit csodálkozni tébolyult trancsírozási nekibuzdulásain, bár a rozsdás ollóval lemetszett csikló talán még Lucifer kvártélyában is némiképp karakteridegen túlzás. Persze, ki tudja. Hiszen a nők, ahogyan ezt a zárókép - amelyben a Férfi arctalan asszonyok egész hadával szembesül - előzékenyen közli velünk, bizony megfejthetetlen rejtélyek.
Ezek azért elég buta frázisok ahhoz, hogy ellensúlyként lefegyverző képeket vagy furfangos elbeszélést lehessen elvárni, von Trier azonban mindkettővel adós marad: a haladás lineáris, a beállítások átlagosak, a poétikusnak szánt betétek pedig (például egy reszketeg kismadár testét marcangoló sas látványa) már Terrence Malick híres háborús filmjében (Az őrület határán) is roppantul kínosak voltak, ahonnan a nagy dán kilopta őket.
Lars von Trier filmjét Tarkovszkijnak ajánlja, ám ez nem csupán nagyképű gesztus, de eléggé félrevezető is - hiszen az Antikrisztus sokkal inkább olyan, mintha egy Bergman-paródiát látnánk, amit a rendezői ízlését A passióval bizonyító Mel Gibson dirigált.
