Bírom ezt az Oliver Stone-t (ő rendezte a Nixon című filmet, ezen a héten miatta csábultam be a moziba): neki még van vér a pucájában. Mindig olyan témához nyúl, amelyből balhé lesz, amelyen két kontinens vitatkozik, szóval, olyan filmeket csinál, amelyek mellett nem lehet csak úgy elmenni. (Lásd a Szakaszt vagy a JFK-t.) Még akkor is így van ez, ha a megvalósítás egyik-másik művében sok kívánnivalót hagy maga után. Nixon ma már történelem, de ő tudja, hogy ez a karrier még amerikai mércével mérten sem lezárt sztori. Amikor a Fehér Házban ült, rémes volt, igazi szemét politikus, bele is bukott. Senki se hitte volna, hogy valaha ismét politikai tényező lesz. Mégis, pár év múltán megint benne volt a buliban, közvetített, írt, jelen volt, sőt, az alig egy éve rendezett közvélemény-kutatásban ő lett a legnépszerűbb amerikai elnök. Az igazság persze az, hogy amilyen ordenáré góré volt, olyan nagyszerű taktikusnak bizonyult: ő nyitott Kína felé, sokat tett a két rendszer közötti konfrontáció leépítéséért - ő a megveszekedett antikommunista. Szóval nem egyszerű figura. Nem illik az amerikai fehér-fekete sémába.
Oliver Stone-nak az a véleménye, hogy csak az ilyen vadállatiasan aljas figurák lehetnek nagyszerű politikusok, mert a politika piszkos játék. Fehér kesztyűben csak elpuskázni lehet az ügyeket. És azt is tudta - amit a mai Amerika (meg a tévé által agymosott világ) már elfelejtett -, hogy akkor más volt a politikai játékrend: elnöki túlhatalom volt, amelyet épp az ő bukása után nyirbáltak meg; a hidegháború pedig minden barbár húzást meg tudott magyarázni. (Vietnamot, diákok meggyilkolását stb.) A rendezés aztán Anthony Hopkins angol színészben meg is találta azt a figurát, aki vizuálisan is hozni tudja ezt a zseniálisan mocskos polisztárt.
De a film abba is beletrafált, hogy ennek a figurának a kiszámíthatatlansága volt az aduja: amikor tanácsadói kórusban énekeltek neki egy taktikai húzást, ő az ellenkezőjét lépte meg, mert tudta, hogy az akkori politikai atmoszférában csak a meglepetés jön be. És hát Stone mint a sztori vezénylője (a forgatókönyv írásában is benne van) legalább egy mázsa dinamitot helyezett el filmjében, amikor megpiszkálta, ki is súgja a színfalak mögött az amerikai politikát. (Nála a texasi olajos fiúk keverik a kártyákat. Jellemző, hogy e bagázs bemutatására Larry Hagmant hozta be, őt a Dallas undok machójaként ismerjük a tévéből, így még a hülye is rájön az összefüggésre...) Végül is nem a "hogy volt, mint volt" érdekelte ebben a történelmi leckében, hanem a rendszer működése. És ebből valamit sikerült elkapnia.
Mert három óra nagyon hosszú idő, és sajnos nem is bírja szuflával. Már csak azért sem, mert oknyomozásként kíméletlenül végigzongorázza az anyakomplexust, a csóró származást, a kisebbrendűségi komplexust (a Kennedyekkel szemben), a látens antiszemitizmust, mert úgy érzi, neki a személyiség hübriszét kell keresnie. Hát, ez nem sikerült. Egy ilyen formátumú politikus egyénisége nem fér el egy mozidarabban. Annál nagyobb találat a feleség alakja (Joan Allen). Megfigyeltem, hogy a nagy formátumú játékosok vagy magányosak, vagy van mellettük egy kemény asszony, aki nemcsak háttér, kőszikla, otthon, de talán az egyetlen ott fent, aki meg meri mondani neki: ezt ne! (Ennek a Nixonnak ugyan hiába mondta, ám nélküle nem lett volna az, aki volt.) Bármint is van, ez is poén: a még ma is férfiestablishmentnek erről a titkáról megint csak ő lebbenti fel a fátylat. Igaz vagy sem - más kérdés. A filmben telitalálat.
Ja, és itt van még az egész történelemóra aktualitása: ami ugyancsak része a játéknak. Csak azt tudnám megfejteni, mire is céloz ezzel a figurával a mai elnök második periódusának idején...?
