Várható volt, mondhatni borítékolható. Miután a Madagaszkár-mozisorozat pöttöm akciócsoportja kvázi tévésztárként is megmutatta, mennyire tud vicces lenni önállóan négy harcias pingvin (néha nagyon, máskor kissé erőltetetten), most, a karácsonyi szezon startjára a multiplexekbe is visszatipegnek saját mozifilmjükben. S tulajdonképpen jól teszik, hogy így tesznek!
Oldalról a fénybe!
A legtöbb animációs franchise-nak megvan a maga szuperszellemes mellékszereplője. Néhol többen is vannak, s általában népszerűbbek, mint maguk a főszereplők. Ott van például, csak hogy legmenőbbeket említsük, a makkot hajszoló Motkány, a Jégkorszak örök lúzere (különálló rövidfilmjeiben is sokra vitte, de rá aligha lehetne egészestést alapozni, bár ki tudja); aztán nagyot mentek még Gru halandzsázó segéderői, a kiemelten mókás Minyonok, nekik már van különálló kalandjuk, csak a jövő nyáron esedékes bemutatóra várnak). És pont ilyen (kis)királyok aktuális sztárjaink is: Kapitány, Kowalski, Rico és Közlegény általában biztos pontot jelentettek a moziban – ha kifulladt a többi figura (márpedig legyünk őszinték, a Madagaszkár-széria azért nem annyira erős, hogy ne szorulnának rá pingvinjeinkre), jöttek ők, alakzatba álltak, hadonászni kezdtek, s minimum egy apró mosolyt mindig sikerült kiprovokálniuk. Most másfél órát kaptak, s azt kell mondjam, tudnak vele élni.
A jeges fogadtatás elmarad
Pedig, a Madagaszkár pingvinjeiben tényleg nem történik olyan, amitől működnie kéne. Az alkotók mondhatni biztonsági játékot játszanak, akarom mondani, játszatnak: itt vannak ezek az állatkák, akiket úgy ismer mindenki – gondoljunk csak arra a zseniális reklámra, ami egy pillanat alatt megríkatta a széles nagy internetet –, hogy ők a természet legcukibb lényei (ezt ki is mondják a nyitójelenetben – is). De ők négyen nem cukik, hanem kommandósok-kémek akarnak lenni. (Vagyis kicsit se cukik.) Ám közben meg nagyon is azok, elvégre nincs annál édesebb, mint amikor egy pingvin komoly arcot vág saját magához! És tényleg nincs! Na de ez már kimerítően benne volt a Madagaszkár-filmekben, meg a tévésorozatban, elegünk is lehetne belőle. Akkor meg mitől szórakoztató mégis? Egyszerű: mert viszonylag jók a poénok.
A szmoking ugyanaz marad
Tényleg nem kell ide extra megfejtés: ha valaki vígjátékot készít, figyeljen rá, hogy tényleg lehessen rajta nevetni. Ennyi. Még csak az se szükséges feltétlenül, hogy erős legyen a sztori: itt se az. Van egy ellenfél, egy fura polip, valamint megjelenik egy profi alakulat, akikkel a pingvinek először rivalizálnak, aztán összefognak. Közben meg megy az üldözés Velencében, Sanghajban, földön-vízen-levegőben, ahogy kell. Mindig van egy terv, ami egyértelműen csak arra jó, hogy kiderüljön: ezek a fekete-fehér flótások igazából a szerencse fiai. Ezért bírjuk őket: mert valahogy mindig összejön nekik a mutatvány. Mint ahogy valahogy ez a film is összejött. Nem hiszem, hogy sokan el voltunk ájulva az érkezésétől, de most, hogy itt van, s alighanem a befektetői is jól keresnek majd vele, legalább azt érezhetjük, hogy mi se jártunk rosszul. S egy ilyen, kizárólag kereskedelmi céllal kiagyalt, rutinból elkészített produkció esetében, azt hiszem, majdnem ez a maximum.
Kinek ajánljuk?
- A fővárosi állatkert pingvinjeinek. Hátha egyszer ők is akcióba lépnek!
- Akiknek nem volt elég a tévésorozat.
- Akik szeretnek nevetni, s ennyi elég is nekik a boldogsághoz.
Kinek nem?
- Akiknek elegük van a pingvinekből. (Ilyen mondjuk biztos nincs.)
- Akik csak azt szeretik, ha a pingvinek énekelnek.
- Akik a polipnak szurkolnak.
7/10
