"I keep a close watch on this heart of mine / I keep my eyes wide open all the time"
Ime a címadó Johnny Cash-nóta kezdősorai. Sajnos nem zenekritika a tisztem, pedig szívesen zengedeznék ódákat a rock and roll-éra egyik meghatározó alakjáról, akinek kétségtelenül filmre kívánkozott az élete. Ellentmondást nem tűrő egyénisége, érdesen is finom lelke (és nem utolsósorban hangja), legendás fekete öltözéke (filmünkben is időről időre az "Olyan, mintha temetésre indulnál"-megjegyzés a jutalma érte, amire következetesen a "Talán megyek is", választ adja) arra predesztinálják, hogy sztár legyen az ötvenes-hatvanas évek USA-jában.
A film a korrekt zenés-életrajzi filmek dramaturgiai struktúráját követi. Elsőként megismerkedünk a hős családi hátterével (vallásos neveltetés, innen erednek - akárcsak Ray Charles esetében, ezt meg a tavalyi Ray című film örökítette meg - a gospel-gyökerek) és egy korai, egész életére hatást gyakorló tragédiával. Testvérét kisgyermekként munka közben egy balesetben veszíti el - és nem mellékes a rideg atya filmbeli reakciója: "Isten a rossz fiút vette el."
A későbbi ingatag, deviáns zenészszemélyiség tehát szépen megalapozott, a film időben ugrik. A katonaságból hazatérve Johnny tisztelettel megnősül, családot alapít, azonban nem képes elkerülni végzetét és hozzá hasonlóan képzetlen barátai társaságában a teraszon gitározgatás művészetének hódolva minimum stúdióalbumról, de leginkább elvisi karrierről álmodozik (mely utóbbi csak hasonlatként él meg, hiszen Presley is hol van még ekkor...). Egy szép napon aztán egy stúdió környékére is téved Cash, ahol a menedzser lehetőséget ad neki és együttesének egy meghallgatásra. Azonban a langyos gospel-utánzatok ideje lejárván ajtót is mutathatna nekik, ha - nem adná épp a megfelelő instrukciót hősünknek, miszerint csak játsszon úgy, mintha ez lenne az egyetlen, utolsó esélye zenélni az életben. Ő meg úgy is játszik, elénekli az egyik, seregben írott dalát - és egyetlen jelenet, egyetlen szám alatt a feketeinges szerencsétlenből Johnny Cash válik. A metamorfózis pedig már a színész érdeme.
Igazi magába szívó, szórakoztató mozi a Walk the Line, kicsit a korról, kicsit a szakmáról, de leginkább két ember (Johnny Cash és második felesége, June Carter) és a zene, az ő zenéjük története, ízléses módon formába öntve. Mindkét színész előtt le a kalappal, hiszen a hibátlan, ám kissé hollywoodiasan giccs-mellékízű forgatókönyvön felül ők tartják életben a feszültséget, annak ellenére, hogy mind, akik kicsit is ismerjük Casht, tudjuk, hogy happy ending lesz a vége.
"I keep the ends out for the tie that binds
Because you're mine, I walk the line."
