Arról nincs tudomásunk, hogy érzi magát jelenleg Lars von Trier, de az Antikrisztus című botrányfilmje nagyon sokat elmond arról, hogy érezte magát az elmúlt pár évben. Depresszió, frusztráltság, kreativitás-hiány, sőt, félelem attól, hogy képtelen lesz valaha is alkotni. Az Antikrisztus valahogy mégis elkészült és a filmtörténelem ismét gazdagabb lett egy olyan szerzői alkotással, amiről máris sokat beszéltünk – és még sokat fogunk beszélni.
"Egy géniusz alkotása vagy a legbetegebb film a mozi történetében?". Ezzel a hatásvadász címmel jelent meg egy hosszú írás a dán rendező legutóbbi filmjéről a Guardian honlapján, melyben különféle beállítottságú, életkorú és hivatású emberek vallanak a darabról. A vélemények nagyon különbözőek: van, aki undorítónak találja, és a porba döngöli, más a kortárs filmművészet fontos darabjának titulálja. Ez is remekül mutatja, mennyire megosztó munkáról van szó. És az ilyenekre mindenképp érdemes odafigyelni, mivel az ambivalens fogadtatás ellenére a legtöbbször fontos részeivé válnak a nemzetközi filmkánonnak.
Női nemi szerv megcsonkítása ollóval. Véres ejakuláció. Láb átlyukasztása kézi fúróval. Ezek azok a jelenetek, melyeket senki sem tud kiverni a fejéből, miután megnézte az Antikrisztust, sőt, akit jó memóriával áldott meg a sors, annak a halott gyermekét félig magában hordó őz, Willem Dafoe kullancsokkal teli keze és a saját húsát tépő róka képe is megmarad. Az Antikrisztus Cannes-ban debütált és a fesztivál egyik legbotrányosabb alkotásának kiáltották ki a kritikusok, többek között a felsoroltak miatt, de ezenfelül a mondanivaló is sokaknál kivágta a biztosítékot. Érdekes módon nem a keresztények támadták Trier vízióját, sokkal inkább a feministák, akik dühödten vágták falhoz vibrátorukat, amikor leesett nekik, hogy ez a film nem feltétlenül az emberben megbúvó rosszról szól, hanem egyenesen a női nem eredendő gonoszságáról. Szóval a botrány nem maradhatott el, ennél jobb ajánlólevél és reklám pedig nem is kell egy filmnek a francia filmfesztiválon, gondoljunk csak A kalandra, a Veszett a világra, a Visszafordíthatatlanra vagy a Furcsa játékra.
Az Antikrisztus kétszereplős dráma, amely egy házaspár pokoljárását mutatja be. Charlotte Gainsbourg és Willem Dafoe mellett más színész nincs is a filmben, kivéve a kisfiút, aki amúgy nem egyenértékű karakter, csak afféle katalizátor ebben a történetben. Műfaját tekintve talán leginkább a tágan vett művészfilm kategóriájába tudnánk besorolni, de rendhagyó műfaji filmként (horror) is eladható, így a tanult filmes szakemberek a filozofikus horror címkénél maradtak. A cselekmény motorját a kisgyerek halála rúgja be, akit nem vesz észre a fürdőszobában szenvedélyesen szeretkező pár. Az eset lelki ronccsá teszi az anyát, pszichoanalitikus férje pedig azt tanácsolja, hogy menjenek el együtt erdei viskójukba, hogy ott mindentől elzárva szembenézhessenek a fájdalommal – így talán könnyebb lesz feldolgozni is a tragédiát. Csakhogy az erdő mélyén egyre furcsább dolgok történnek...
A mozgókép négy fejezetből, egy prológusból és egy epilógusból áll. Trier az 5 és fél perces "előszóban" rögtön próbára teszi a néző ízlését: a hetedik snittben azzal sokkolja a prűd befogadót, hogy egy naturalisztikus közelit mutat a szeretkezésről. Sok kritikus szót is adott nemtetszésének, miszerint nincs ócskább művészfilmes fogás, mint fekete-fehér képeken kamatyolást mutatni, lassítva, komolyzenei aláfestésre. Ez jogos is lehetne, de a hipnotikus, és valljuk be: a szemet kényeztetően gyönyörű képek direkt vannak túlstilizálva, ami pedig a zenét illeti, Händel Rinaldójából hallhatunk egy részletet, ami az első keresztesháború idején játszódik és a boszorkány-tematika is előkerül benne. Véletlen lenne? Nem biztos, sokkal inkább arról lehet szó, hogy Trier úgy használja a klasszikus muzsikát, ahogyan Kubrick – megadva a nézőnek az intellektuális asszociáció lehetőségét.
A történet előrehaladtával megismerjük a szereplőket, kiderül, hogy a férfi bűne, hogy mindig hideg volt a családjához és bár az a szakmája, hogy mások lelkét meggyógyítsa, épp a közvetlen környezete nem látta ennek hasznát. A nő lassan vetkőzi le fóbiáit, szorongását, közben kiderül, hogy egyszer már járt az erdőben fiával, amikor a szakdolgozatát írta (nem mellesleg a népirtásról). A munkát azonban nem fejezte be, mert valami furcsa félelem lett úrrá rajta. Csak később derül ki, hogy amitől félt, az nem más, mint ő maga, az nem más, mint az a felismerés, hogy igazából nem is szereti a fiát, sőt, hogy csak a pusztítással elégítheti ki túlvilági ösztönét. Ezúttal azonban nem menekül el időben önmaga elől, így teljesen eluralkodik rajta az őrület, a néző pedig megnézheti A ragyogás fordított verzióját, melyben Shelley Duvall terrorizálja a megszeppent Jack Nicholsont. Közben a direktor időnként furcsa szimbólumokkal és expresszív képekkel sokkol minket, melyek azt demonstrálják, hogy a természet harmóniája csak egy illúzió: ha a rét szelíden hajlongó növényei mögé nézünk, riasztó dolgokat találunk. Trier pedig nagy örömmel mutatja meg ezeket a riasztó dolgokat, hogy a tudtunkra adja: a világon káosz uralkodik.
A szex, mint refrén ismétlődik az egész filmben. Nem véletlen, hiszen a rendező bevallottan szeretett volna terápiás jelleggel nyilatkozni szexuális frusztráltságáról, de olyan messzire ment, hogy a végső következtetésnél az egész női nemről mond ki negatív ítéletet. Az Antikrisztusban a szeretkezés nem más, mint kapu a Gonosz templomába, az a rituálé, ami feléleszti az emberben az állati ént. Ez így rendben is lenne, de Trier nem is annyira általánosít, mint inkább egyenesen bűnbakká teszi a nőket: mintha azt mondaná, hogy egyedül ők képesek életet adni, így a pusztítás is az ő kiváltságuk. Ergo az Antikrisztus maga a nő, az évszázadokon át tartó boszorkányüldözés pedig a férfiak szexuális frusztráltságának véres eredménye volt. Dafoe a film végén elpusztítja a bestiát, a nagy múlttal bíró tradíció szerint máglyán tüzeli el – és mit ad Isten? Csodát. A káprázatos utolsó jelenetben felszabadított lelkek sétálnak a mélyből a fény felé, csendben ünnepelve megszabadítójukat. Na, ez az a jelenet, ami nem szerepel majd a "feminista filmkritikusok 10 kedvenc pillanata"-összeállításban.
Trier szerint (jelenleg) a világ maga a pokol, és ha ezt nem is mondja ki konkrétan, mindenképp ezt sugallja. Amikor a szél megmozgatja a mező virágait, az nem Isten suttogása, hanem a Sátán lehellete, és ki is mondatik a filmben: a természet a Sátán temploma. Hogy még jobban kihangsúlyozza ezt a gondolatot, Édennek nevezi el az erdőt, ezzel teremtve beszédes kontrasztot. Nem véletlen, hogy rögtön Bergman jut eszünkbe, aki már a 40-es évek végén a földi pokolról beszélt A börtön című művében, de az eltaszított gyerek és a szeretet-önzés ellentét is a svéd mester gondolatvilágát idézi. Nem Bergman az egyetlen ihletforrás: Trier Tarkovszkijnak ajánlotta a filmet, aki a már említett rét-jelenetnél konkrétan meg is idéztetik; sőt, egy harmadik modernista szerző, Werner Herzog neve is beugorhat, amikor a következő mondatot halljuk Gainsbourg szájából: "Meghallottam, amit sosem: a haldokló életek sírását." Akár Woyzeck is mondhatta volna. Ezenkívül a nyitány a Ne nézz vissza című Roeg-filmre rímel, ott is a halott gyermek indítja el a szülők kálváriáját, és a Tortúra óta nem láncolt magához nő férfit olyan kegyetlenül, mint az Antikrisztusban. Mindezek ellenére a mű eredeti és egyedi darab, mivel az egész át van szűrve Trier személyes őrületén és szuverén gondolatvilágán, legyen az szimpatikus vagy ellenszenves a nagyérdeműnek. A film vizuálisan is lenyűgöző, akinek szerencséje van nagyvásznon megnézni, esztétikai élményben részesülhet. Az pedig, hogy hónapokkal a bemutató után még mindig diskurzus tárgya az Antikrisztus, csak azt bizonyítja, hogy tényleg érdemes róla beszélni. Apropó, tudjátok, mi Trier készülő új filmjének a címe? Melancholia.