Marcela nem más, mint egy átlagos középkorú cseh nő. Az ő életének 26 évét dokumentálja ez a film, amely arra mindenképp megtanít, hogy átlagos élet nem létezik.
Életdokumentum
Mi is a dokumentumfilm műfajának célja? Megmutatni a nézőknek a valóság olyan szeleteit, amiket nem ismernek, és amik feltehetően érdeklik őket. És mi is volna érdekesebb a nézők számára, mint egy másik ember élete? De egy ember egész életét bemutatni a dokumentumfilm eszközeivel lehetetlen vállalkozásnak tűnik - ezért is szokták annak egy-egy szeletét témául választani a filmesek. Helena Třeštíková rendezőnő ha nem is vitte véghez ezt a lehetetlent, de nagyon közel járt hozzá: 26 éven át követte a kamerájával a főszereplője életét.
Marcela 26 éve
Marcelát először 1980-ban látjuk, amint a helyes, kis mosolygós nő épp férjhez megy. Hogy miért pont ő a film főszereplője, arra nem kapunk választ. Ilyen értelemben Helena Třeštíková filmje fordított koncepció alapján dolgozik, mint a dokumentumfilmek általában: azok kiválasztanak egy általuk érdekesnek, különlegesnek, jellegzetesnek vélt témát, majd bemutatják azt. Itt a film kiválaszt egy embert szinte véletlenszerűen, egy akárkit, majd az életét megmutatva deríti fel, mi az érdekes, különleges, jellegzetes benne. És az akárkiből nagyon gyorsan valaki lesz. Marcela élete ráadásul nem szűkölködik fordulatokban: válás, zűrös pasik, anyagi küszködés, egy beteg gyerek és egy súlyos tragédia, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Közben mégsem érezzük azt, hogy extrém sors lenne, amit látunk: bármelyikünkkel megeshet, bármelyikünk körül élnek szép számmal ugyanilyen emberek.
Summa
A rendező módszere diszkrét: hagyja beszélni a szereplőjét, igyekszik ott lenni a fontos eseményeken, de nem tolakodó - sokszor Marcela utólag meséli el azokat a meghatározó élményeket és velük kapcsolatos érzéseit, amelyeknél a film nem foroghatott. Az alkotó alig-alig mutatkozik: nagyon ritkán hagyta benn a filmben a saját feltett kérdéseit, sőt akár teljesen ki is hagyhatta volna őket. Egyetlen alkalommal látjuk meg a filmeseket: Marcela elájul egy drámai pillanatban, és a következő snittben a rendezőnő élesztgeti Marcela fiának segítségével. Az élet felülírta a filmet, és alkotói bátorságra vall, hogy a rendezőnő képes volt ehhez alkalmazkodva bent hagyni ezt a képsort a végső változatban.
A nyolcvanas évek persze még fekete-fehérben jelenik meg, izgalmas képek dokumentálják a kort és Marcela életét. A felvételeket archív anyagok szakítják meg, mindig értesítve bennünket a párhuzamosan zajló világtörténelemről. Az archívok azonban általában sokkal kevésbé erősek vizuálisan, mint a film képei, ráadásul egy olyan feladatot vesz vele a film a nyakába, amely nem a sajátja: bőven eléggé érdekes egyetlen ember élete is, nem kell közben még a történelmet is dokumentálni. Aztán a nyolcvanas évek végén egy ugrás: kimarad körülbelül 10 év (ilyen értelemben a 26 év végigkövetése nem teljesen igaz), és a kilencvenes években látjuk viszont Marcelát, immár színesben. Nem csak azért sokkal szomorúbb ez a második szakasz, mert ekkor érik a nagyobb sorscsapások Marcelát, hanem mert a filmben tűpontosan ábrázolódik az illúziók elvesztésének kegyetlensége, az öregedés, a lemondás. Egyszerűen szívet tépő látni, mi lett abból az életvidám kiscsajból, és még szívet tépőbb tudni közben, hogy ez nem egy különleges eset. Rémületes lehetőség, hogy ez az élet rendjje.
Kinek ajánljuk?
- A mások élete iránt érdeklődőknek.
Kinek nem?
- Akik a valóságból való kiszakadás kedvéért járnak moziba.
8/10
