A felesleges film, avagy burkolt felhívás szodómiára
Igazán csekélység a dolog, tulajdonképpen szóra sem érdemes, márminthogy ennél a filmnél nagyobb csalódás sose érjen, de hát ami tény az tény, A majmok bolygója hatalmas csalódás. Nem arról van szó, hogy Tim Burton nimbusza oda van, szó sincs róla, csak éppen csinált egy minden ízében hollywoodi szupergiccset. Egy olyan lufifilmet, melyet egy darabig egyben tartanak a maszkok, melyek kétségtelenül szenzációsak, Tim Roth szerepeltetése, valamint az a téves képzet, hogy itt valami érdekes sci-fi filmet láthatunk. Aztán ez a lufi pukkan ki hatalmas durranással úgy az első fél óra végén, és beterít bennünket a belsejében eleddig rejtőző tömény unalom, az igen gyakran értékelhetetlen dialógusok túlzottan hatalmas halmaza, valamint a történet szörnyűségesen logikátlan buktatói.
Csak hogy érthető legyen azok számára is, akik nem látták a filmet, hogy miről is beszélek: a filmben, többek között, olyanok történnek, hogy például Mark Wahlberg űrhajós úgy hagyja el az űrállomást, mint aki éppen csak kisurran egy ajtón, se zsilipelés, se engedély kérése, még egy nyavalyás komputer sem akadékoskodik, hogy van-e jogosultsága kilépni a világűrbe. Arról már nem is beszélve, hogy Wahlberg űrhajós ékes példáját szolgáltatja azon embereknek, akik egészen biztosan nem kaptak volna munkát egy űrállomáson, mert valahogy olyan érzésem van, hogy túl könnyen szegte meg a parancsot, és ezzel a mentalitással talán még mezőgazdasági pilóta sem lehetne, nemhogy űrhajós.
Aztán ott van az a remekbe szabott menekülési jelenet, amikor hőseink, miközben a fél majomtársadalom a nyomukban liheg, megállnak egy cseppet, pihenni, nosztalgiázni és moralizálni, egy kicsit kifújják magukat nyilván, és megtehetik, hiszen ekkor az üldözés is megáll, elhalkulnak a zajok, a riadó és a fegyvercsörgés is elcsendesedik, hiszen itt most éppen egymásra talál egy ember és egy majom, tehát megállj, egy picinyt inkább most ne fogócskázzunk. Az űrállomás teli üzemanyagtankjának egy gázfröccstől való kiürülése már csak hab a tortán, mint ahogy szintén azok a csatajelenetben Mark Wahlberg űrhajós ökölcsapásai is, melyekkel simán utat vág az addig legalább háromszor erősebb, ütésállóbb majomseregen.
A legszörnyűbb azonban kétségtelenül a Mark Wahlberg-Helena Bonham Carter-? szerelmi háromszög ábrázolása. A valóságban nem lenne probléma ezzel, hiszen a két hölgy csinos, míg Mark jóképűnek mondható. Csakhogy ezúttal Helena egy majomlány, így a Mondd, te kit választanál? kérdés ebben az esetben több mint nevetséges. Tudom, hogy sokszor nem mindegy a mellbőség, sem a szőke haj, a hosszú combokról már nem is beszélve, és hogy vannak férfiak, akik az intelligens hölgyeket szeretik, no de könyörgöm! Az egy majom!
A film vége szintén értelmetlen, bár hosszas gondolkodás után találtam valami akár logikusnak is tűnhető magyarázatot a befejezésre, mindenféle idősíkokkal és párhuzamos univerzumok létének feltételezésével, de félek, hogy itt nem erről van szó, csak a producerek valami frappáns poént kerestek, majd (ki)találtak, ami távolról emlékeztet a könyv befejezésére, és ettől majd mellüket gorillamód verve kijelenthetik, hogy mi a könyv eredeti befejezését követtük, inkább, mint az első film, a Charlton Hestonos. Ám ez egy nagy tévedés, ennek a filmnek annyi köze van a könyvhöz, és az első filmhez, hogy ugyanaz a címe, valamint emberek és majmok szerepelnek benne. Értelmes, nem állati módra élő emberek. És ez mind közül a legnagyobb probléma.
