„Tejjel kifli, ha megyek a boltba, lenyeltem egy két­fo­rin­tost, hogy telefonáljak a magányomba.” Mi van? Költészet, zene együtt, fanyar hang, hirtelen vál­tá­sok… Feró bemondja az énekes lakáscímét, írjunk neki, ha sze­retnénk hangzó anyagot.

Hát én írtam. Kaptam is egyet, feladó Lovasi András, rövid levél mellé egy írógéppapíron, nevezetesen hogy mossam meg a kazettát szappanos vízzel, mert ő épp beteg. Ez volt a Kispál és a Borz Naphoz Holddal című (egyébként egy félrehallás miatt ilyen furcsa című) első albuma. Számomra itt kezdődik a történet, ez a könyv pedig, ha nem is a vége, de egy zárójel bezárása.

Lovasi Andrást nem kell senkinek bemutatni Magyarországon. Kispál, Kiscsillag. Kis zenekarok, melyek a körülményekhez képest nagyra nőttek. A Lovasi – Idáig tudom a történetet című önéletrajzi könyv is ezt a növekedést hivatott bemutatni. Persze mindez elkerülhetetlen lenne a kulcsfigura növekedésének bemutatása nélkül, ám a főhős megszületésére még várni kell, ugyanis a nagyszülők és szülők kicsit talán hosszas megismertetésével indul a könyv. Aztán szépen kezemben az a bizonyos szál, felvettem, a pécsit. Mert hogy Pécsen vagyunk, András gyermekkorában, a bőrében. Jól eltalált a hang, mintegy vele élhetjük át az eseményeket. Megszemélyesedünk, s a szemüveges, visszahúzódó kisfiúról alkotott sztereotip képet már miszlikbe is téphetjük, mert – mint kiderül –, Andrásunk nagyon verekedős srác volt.

Egyértelműen a vezérbika szerepére tört, s mint később fogalmaz, ha nem alfahím, de egy nagyon jófajta bétahím lett belőle. Lássuk be, a későbbi sikerhez nem elég a tehetség, a szerencse, de az érdekérvényesítési képesség is fontos tényező. Ezen persze nem azt értem, hogy Lovasi verte volna a zenészeket, vagy a menedzsereket, mint Miles Davis. A mérleg másik serpenyőjében azért ott van a sztoikus lúzer is – ettől szerethető és hiteles a figura, akit András hoz. A csajoknál ez főnyeremény, a határozott, de érzékeny fiatalember bizony komoly sikereket arat náluk – kezdve az osztályfőnöke lányával.

Lovasi már kisfiúként kíváncsi a zene kialakulására, hogyan lesz a különböző hangszerek együttes hatásából muzsika. Nagyon meghatározó az első élőzenei élménye, egy lagzis zenekar produkciója, ahol csak beül egy sarokba, és próbálja értelmezni, amit lát és hall. Innentől egyenes az út az első gitárig (ami nem szól), az autodidakta akkordfogásokig, majd a második gitárig, amiből végre ki lehetett csiholni némi hangot. Hősünk kitörölhetetlen múltjához tartozik a lakodalmakban zenélés is – ez már más típusú élmény: zenekarban zenélni. Majd közbeszól a katonaság, ám a tehetség utat tör, és rövidesen a hadsereg saját zenekarát alapíttatják meg velük a szórakozásra vágyó tisztek. Búvópatakként itt néha előbukkannak a saját szerzemények is. Innen már csak egy lépés a leszerelés után, a kollégák köreiből megalakuló, akkor még négytagú Kispál és a Borz.

Nem sokkal ezután stabilizálódik a trió felállás, amivel végül is híresek lettek: Bräutigam, Kispál, Lovasi. Az első négy lemezig így is maradnak, de a konfliktusok már előkerülnek: a dobos csak egy bizonyos szintig jó dobos, egy elvárt szintet megugrani már nem képes. Lovasi pedig egyre jobbat és jobbat, vagy legalábbis mást akar csinálni. Így indul a dobosok kálváriája a könyvben. Lovasi elemzi, mi miért történt. Kis kulisszatitkok látszanak a félrehúzottbársonyfüggöny mögött. (Járatlanabbak számára: ez is Lovasi-szám.)

Persze az igazi Kispál rajongó ismeri ezeket, hiszen Lovasi sokat nyilatkozott, sosem rejtette véka alá véleményét az éppen aktuális zenésztársakról. Mint írja, ő így akart közvetve üzenni, hogy változtatni kellene, valami nem jó, elfáradt, valami nem elég. Egy ilyen mélypontot követően oszlik fel – ha nem is végleg – 2010-ben a Kispál és a Borz. Mindeközben András alkotói kedve töretlen, ha más nem, saját maga írja meg komplett a dalokat, ebből lett a szólólemez, a Bandi a hegyről. Idilli vidéki hangulat, családi fotók a lemezen, gyerekek, feleség. Minden jó, csak a baj ne járna ennyit ide.

Ami a legnagyobb sztárokkal is előfordul, pár évvel ezelőtt András is elvált. Ezek a nagyon magánéleti dolgok is szerepelnek a könyvben, ha nem is bulváros részletességgel, de nyíltan leírva a tényeket, vállalva hibákat és a döntéseket.

Lovasinak nincsenek illúziói. Miközben mindvégig önironikusan reflektál magára, ezzel mintegy feloldozást is ad, vagy legalábbis lekerekíti az éleket. Az utolsó fejezetek egyikében nagyon nyíltan és őszintén vall személyiségéről, úgy éreztem, torzítások nélkül. Talán épp ez az, amit annak idején megéreztünk – és azóta emberek ezreinek jött be –, hogy ez a srác, ha el is száll, mindig visszatalál. Nem lehet könnyű.

A fejezetek címei dalszöveg idézetek. Ez kifejezetten jót tesz a könyvnek, egyrészt mindegyik üdítő felütés, másrészt némileg kapcsolódik a fejezet tartalmához. Az egyes szakaszok – az elejét leszámítva – nincsenek túlírva, rövid, egy lélegzetvételes olvasnivalók, amelyek jó tempót adnak a könyvnek. Emellett Lovasi persze idéz a dalszövegekből, leginkább olyanokból, amelyekről egyébként is hosszasabban beszél. Külön szerencse, hogy felbukkannak olyan dalok is, amelyek nem hogy a fősodorhoz nem tartoznak, de szinte teljes feledés lett a sorsuk, koncerten sem hangzanak el. Ez alkalmat ad az újrahallgatásra, és olyan gombokat nyom be, amelyeken már rég belepte a por az utolsó ujjlenyomatot.

Az olvasó keresztülszáguld András életén, mert ez száguldás, hiszen igen aktív alkotóról van szó, aki próbál hozzálassulni a világhoz. Lovasi remek anekdotázó, élvezet olvasni a történeteit – habár sok esetben azért megkérdeztem volna a másik oldalt is, ki hogyan látta az eseményeket. (Írhatna Kispál András is egy könyvet, például.) Persze Lovasi a maga szemtelen őszinteségével ezt is levédi, ez az ő könyve, mint írja, az ő szemszögét tükrözi. Az utolsó sztori pedig igazi filmbe illő jelenet, már-már road movie, hogyan késte le kis híján a búcsúkoncertjüket, amely állítása szerint a legjobbra sikerült. Első és másodgenerációs rajongók, feltétlenül olvassátok el! – továbbá küldöm mindenkinek, aki szereti.