Áramlik a tömeg London egyik legforgalmasabb piacán, a Borough Marketon, a szemcsés, dokumentarista képek másodpercenként megsokszorozódnak, az egyiken óvatosan tolat egy teherautó, a másikon egy férfi felveszi a telefonját – lassan az osztott képernyőn a kis képnégyzetek úgy töltik be a vásznat, mint a piacteret a járókelők: a néző az összes térfigyelő kamera képét látja egyszerre. Pár baljós pillanatig még semmi sem történik, aztán a teherautó pokoli rakománya a levegőbe röpíti a piacot. Nagyjából eddig a pontig rejt izgalmakat a brit bűnügyi paranoiathriller, a Behálózva, pedig még csak a harmadik percénél járunk.
Az ezt követő másfél óra már semmit sem tud hozzáadni ahhoz a nem túl eredeti alapgondolathoz, hogy valakik minden lépésünket figyelik (ez a film tagline-ja is), mégsem tudnak megmenteni a katasztrófától. A film a fenti fitkív terroristatámadás jogi következményeire koncentrál, két védőügyvéddel a főszerepben, akik valami fatális véletlen folytán volt szeretők. Betekintést nyerünk a brit igazságszolgáltatás és belső elhárítás, az MI5 rigorózus gépezetének működésébe, amit persze egy tisztességes paranoiathrillerhez méltón nem az igazság kiderítése, még csak nem is feltétlen politikai érdekek, hanem a szükségszerűen a rendszerben megbújó, mindig az egyén felett álló ördögi erők hajtanak.
Legalábbis ez hangzik el a filmben – csakhogy ez a nyugtalanító tézis hamar pehelykönnyű frázissá kopik, mert az – egyébként főleg a középső harmadában okos, figyelmet fenntartó – forgatókönyv minden rejtélyesebb, a cselekményből kivezető szálat elvarr és minden indítékot alaposan megmagyaráz. A robbantás ügyesen kivitelezett nyitójelenetének nyomasztó hangulata elpárolog, és ami marad, az két volt szerető bánatos tekintete, ahogy sci-fibe illő lakásuk kanapéján forgolódnak elmúlt ölelésekre emlékezve hatalmas borospohárral a kezükben. Persze a két unott (és unalmas) ember újra egymásra talál a film végére, amolyan „angolos bókok” („A legrosszabb dolog voltál az életemben!”) kíséretében.
A színházi rendezőként is sikeres, ír John Crowley a minél szélesebb közönségrétegek elérése érdekében minden ambivalenciát, egyediséget és kreatív megoldást kilúgozott filmjéből, és megelégedett egy már százszor látott történetséma alkalmazásával. Crowley-nak érezhetően nem erőssége a műfaji panelek és általánosságok variálása – akkor van elemében, amikor figurái szinte már abszurd módon különlegesek, egyediek, mint a Kényszerszünet (Intermission) című nagyszerű fekete komédiájában, a súlyos kérdéseket feszegető könyvadaptációjában, a Boy A-ben, illetve egy nyugdíjas bűvész és egy idősek otthonában felcseperedett kisfiú barátságát elmesélő Van ott valaki?-ban (Is Anybody There?).
Érthetetlen módon a nyersrealista nyitány greengrassos, zaklatott paranoia-dokumentarizmusából körülbelül egy óra után azt kellene elhinnünk, hogy a brit elhárítást sakkban tartó kiskamasz csak úgy kimászik a szigorúan őrzött és bekamerázott rejtekhely ablakán, a sudár jogászhölgy pedig egy pohárral intézi el az őt saját lakásában hátulról megtámadó ügynököt. A Behálózvának sikerül elérnie, hogy a dokurealizmus, a le Carré-s bürokráciafétis, a thrillerakciók, a harmatgyenge szerelmi szál és a tárgyalótermi izgalmak jobbára hatástalanítsák egymást, elgyengítve a bűnügyi paranoiathrillerek lényegét jelentő cinikus intézménykritikát és az önműködő gépezetekkel szemben elbukó egyén drámáját. A végeredmény ezáltal szürkébb, mint a londoni égbolt.
