A kaland egy hegymászónak valószínűleg a Mount Everest megmászását, egy berepülőpilótának a Holdra szállást, egy kommandósnak mondjuk egy horgászhétvégét, egy orvosnak pedig a vitorlázást jelentheti. Márai Sándor hőseinek a kaland, úgy tűnik, elsősorban az önmagukkal való szembenézést jelenti, azt, hogy kimondhassák, mennyire boldogtalanok.
A "polgár" író
Márai életművét belengő melankóliáról azt hiszem, mindennél többet elmondanak halálának szomorú körülményei. A kassai születésű író-költő gyakorlatilag végigélte a huszadik századot, hiszen 1900-ban született. Már a húszas éveiben elkezdte írói sikereit learatni, s a harmincas években már kifejezetten írósztárnak számított, immár Budapesten. 1948-as emigrációját követően azonban a kommunista, majd a szocialista kultúrpolitika hallani sem akart a polgári értékrendet követő, zsigerileg humanista íróról, aminek eredménye az lett, hogy a rendszerváltás első pillanataiban Kossuth-díjat kapott, visszaállították akadémiai tagságát, sajnos azonban mindezt megelőzően egy évvel, Márai önkezével vetett véget életének, a messzi San Diegóban. Talán nem is tudta, hogy ha még egy kicsit kibírja, akkor diadalban utazhatott volna vissza szülőföldjére… Ettől függetlenül, ám ezzel együtt is, a magyar társadalom a rendszerváltással "felszabadult" konzervatív szelete azonnal a pajzsára emelte az írót, életművén keresztül, s mintegy regényeit, verseit, színdarabjait mintegy használati utasításként használva próbálta kialakítani a magyar polgárságot, mint újra létező társadalmi réteget. Márai spleenes, naftalin- és dohányszagú, mélán morfondírozó világa újra divatba jött egy kis időre a nyugati olvasóközönség körében is, hiszen minden keleti blokkból származó emigráns író természetszerűleg izgalmas. Izgalmas volt Kundera, Szolzsenyicin, így izgalmas Márai is – egy darabig, míg nem találnak egy újabbat. Konzervatív magyarok körében, akik nosztalgiával gondolnak vissza a harmincas évek úri világának kifinomult eleganciájára, a polgári szalonok szivarfüstös csevegéseire, amikor a probléma mindössze annyi volt, hogy Bolzanóba vagy Velencébe utazzanak levegőváltozásra, még ma is izgalmas. Márai ennél persze, nyilván több, és nem véletlenül sorolják nyugati irodalomkritikusok Thomas Mann mellé, mélyen humanista volt, rengeteget tépelődött, töprengett döntéseiben és filozófiai, etikai kérdéseken egyaránt. Akárcsak a hősei. A műveiből készült filmek azonban ebből csak a hártyavékony felszínt tudták eddig csak megidézni. Sipos József rendező-producer mindennek ellenére alaposan beleásta magát Máraiba, hiszen készített róla dokumentumfilmet, különböző műveiből tévéfilmet és játékfilmet is – ezúttal egy újabbat az utóbbiból, a Kalandot, mely a hasonló című színdarab adaptációja.
A szerelmi háromszög
[img id=311247 instance=1 align=left img]A történet meglehetősen banális. Neves orvosprofesszor fiatal és gyönyörű nejébe a prof tehetséges fiatal tanítványa habarodik bele, aki a szerelem oltárán hajlandó feláldozni akár a karrierjét is. nagyjából ennyi is, hiszen az események, ha lehet a történet lomha kanyarulatait ennek nevezni egyáltalán, arról szólnak, hogy a prof megpróbálja felfogni, mi is történik, és utána igazi úriember módjára, megoldani ezt az esetet is. Kétségünk se legyen afelől, hogy megoldja, mégpedig igazi Márai módra: kihúzza magát és óriási tartással, sőt nem kevés mártíromsággal, ám csendesen és szomorúan kardélre hány mindenkit, önmagát is beleértve (persze, ezt csak képletesen kell érteni).
A diagnózis
A film pompás, már a fényképezését elnézegetve. Gózon Francisco már az Eszter hagyatékában is bravúrosan fényképezett napsütötte Toscanát a Balaton-felvidékből, ami filmen még sosem volt ilyen szép és idilli. Az operatőr e filmben is remekel: ezúttal a szivarfüstös polgári enteriőröket jelenti meg hitelesen, amilyenek azok lehettek 1940-ben, és ahogyan azoknak ki kell nézniük egy 2011-es filmben. A filmben természetesen szó sincs háborúról, nácikról, békés, jólszituált polgárok magánéleti válsága kavar piciny magánvihart a bodor szivarfüstfelhőben – legalábbis a filmből ennyi jön le. Márai dialógjai mögött rejtező tünékeny, melankolikus gondolati lírája azonban benne marad, azt muszáj odaképzelnünk. Sipos filmjében csak a dialógokat halljuk, érthetetlen módon egy közepesen ismeretlen, idősödő német színész (Gerd Böckmann) szájából, valamint az eléggé egysíkú Csányi Sándor (ezt az arcát már sokszor láttuk) és az ezúttal is gyönyörű, Madonna-arcú Marozsán Erika között, ezek azonban mindössze a tisztes polgári lét elviselhetetlen boldogtalanságát tolmácsolják a néző felé. A film így szép, de közhelyes, banális és unalmas. Amikor a végén (Eperjes Károly misztikus figurájának köszönhetően) fénynek kéne derülnie arra, vajon miért néztük végig e filmet, már csak legyinthetünk: Oh, boldogtalan régi idők! Egészen biztos vagyok abban, hogy ennél azért Márai többet gondolt...
Kinek ajánljuk?
- Márai rajongóinak.
- Akik kíváncsiak Marozsán Erikára, amint sellő módjára kilép fürdőkádjának habjaiból.
- Akik nem jártak még a Gellért-szállóban.
Kinek nem?
- Aktív filmrajongóknak, akik hetente több filmet is megnéznek.
- Akik szerint be kéne szüntetni a magyar filmgyártást.
- Akikben semmiféle nosztalgia nem él a harmincas évek úri világa iránt.
4/10
