Walternek még a nyakkendője is szomorú, hát még ő maga. Az élet mindig máshol van, mint e tisztességben megkopott, gyászával élő tanárember: egyikük sem keresi a másik társaságát, tudomásul veszik a tisztes távolságot. Magányt játszani - az ám a remek színészi feladat, és Richard Jenkins, megannyi divatos produkció másod- és harmadhegedűse él is a lehetőséggel. Rezignált emberkerülése épp annyira látványos és technikás, amennyit látványból és technikából egy függetlenségére és emberismeretére sokat adó történetmesélős vállalkozás (szánkon a szó: embermese) elbír; Jenkins alakítása mindazonáltal oly tökéletes, hogy szinte kedvet csinál a magányhoz. Kedvcsinálás dolgában tovább is megy a produkció, és összeköti a szomorú profot egy nagy kedvvel élő, ám az illegális bevándorlók bizonytalan sorsában osztozó fiatal páréval, akik jóhiszeműen vették birtokba a tanárember ritkán látogatott New York-i apartmanját (jó kis kégli, és még egy connecticuti ház is kijön az írói-oktatói bérből-fizetésből). Az alkotók mintha épp elegendőnek ítélték volna Jenkins himlőhelyes arcát és savanyú ábrázatát a szimmetriát szűken mérő valóság érzékeltetéséhez, mert a szíriai-szenegáli vegyes párost már a Benetton-reklámok világából kölcsönözték. És ha már elcsúsztak, nem is adják alább a toloncház árnyékában szövődő barátságnál, az afrikai dobok gyógyító erejénél és a tartózkodó időskori szerelemnél - giccs hátán giccs, és mégis nézeti magát, mert Jenkins szépen szenved (járt is érte az Oscar-jelölés), Manhattan pedig jól mutat reggeli megvilágításban.
