Nádasdy Ádám új fordításában csak a lányként emlegetik Johannát, a szüzet. Ez illik a XXI. századira hangolt szövegbe. Köznapi, egyaránt nélkülözi a történelmi és a vallási színezetet.
Bánfalvi Eszter remek Johannájából viszont éppen a lány hiányzik. Illetve nem hiányzik, csak nincs benne. Első megjelenésekor szinte botladozik hosszú szoknyájában, mozgása alig képes követni mindent elsöprő meggyőződését. Majd, már katonaként, túlméretezett bakancsban kacsázva, átabotában kopaszra nyírva hordozza rendíthetetlen igazát. Konok kamasz, aki tudatlanságából merített hatalmas hittel akarja legyőzni önmagát, a környezetét, no meg az ellenséget. S ezzel megváltoztatni, megváltani a világot. Szinte sikerül is neki. Már ameddig a világ változni, váltódni akar. Aztán eltakarítják az útból.
Működik a többnyire Shakespeare királydrámáival kapcsolatban emlegetett nagy mechanizmus, a történelem közönyös, embertelen folyamata, amely könyörtelenül szedi áldoza tait. Csak éppen Shaw-nál kevesebb az indulat, a vak szenvedély, a titokzatos erők hatása. Pedig a történet főtémája maga a csoda. Ám Shaw a csodát is racionalizálja, éppúgy elemzi, mint a történelmi-politikai folyamatokat. A reimsi érsek (Bodrogi Gyula bölcs erélyével) értekezik a csodák mibenlétéről és hatásukról, Cauchon, a püspök és Warwick, a gróf (Fodor Tamás és Kulka János remekül ellenpontozott kettőse) pedig megvitatja mindazt a világtörténelmi jelentőségű veszélyt, amit az együgyű Johanna ösztönös viselkedése jelent mind az egyházi, mind a világi hatalom számára. Látják: a protestantizmus és a nacionalizmus fogja szétzilálni a középkori világképet. A történelem jellemző fi ntora, hogy aztán amikor mindez bekövetkezik, amikor az első világháború nyomán romokban hever a hajdani Európa, akkor, 1920-ban Johannát szentté avatják. Nem a korábbi műveiben sokszor fölényesen szellemes, olykor felszínesen szellemeskedő szerző csúfolódik, hanem a történelem gúnyolja ki önmagát.
Alföldi Róbert puritán előadása a Nemzeti Színházban nem teremt rendet Shaw sokrétű művében, nem alkot átlátható hierarchiát a szövegben indázó sokféle réteg között. Humánus érzések és elvakult szenvedélyek szinte véletlenszerűen találkoznak rideg racionalitással és sajnálkozó bölcsességgel. A rendező nemcsak a díszlettervezőt, de a díszletet is megspórolta. Nem teremtette meg az előadás sajátos világát. Jelenetekhez talált ki néha szellemes, máskor csak praktikus megoldásokat. Az első kép kasírozott tyúkjai érdekesebb látnivalót sejtetnek, mint ami azután többnyire megvalósul.
Később, a székesegyházi jelenetben a Johannára csíkonként szinte rázúduló hatalmas oltárkép ugyan roppant érzékletesen mutatja a történet fordulatát, sejteti a későbbi tragédiát, a padlón fel-feltűnő térképek viszont közhelyesek, a tárgyalóasztalként kiemelkedő elemek pedig egyszerűen illúziótlanok, inkább a takarékosságról, mintsem az elgépiesült, elridegült világ közönyéről beszélnek. Nagy Fruzsina jelmezei ügyesen kötik össze a történelmi időket a semleges, érdektelen XX–XXI. századdal. Apró jelzések, lila kesztyű, pelerin különböztetik meg az egyházi méltóságokat, páncéling, vért a katonákat, a gyenge jellemű trónörökös szakadt farmert visel.
A már említetteken túl is néhány erős színészi alakítás segíti át az intellektuális próbatételektől mindinkább elszoktatott nézőt az olykor elnehezülő történeten. Nagy Zsolt bölcs mértékkel hatalmaskodó várkapitány, Znamenák István lefojtottan fanatikus nacionalista, László Zsolt inkvizítora fölényes tisztánlátással tölti be szörnyű hivatalát. Ő mondja ki az ítélet után, hogy Johanna teljesen ártatlan, semmit sem ért az egészből. De mindig a kisemberek szenvedik meg a történelmet. Ezután a sietős zárókép, amely Shaw fanyar-kedélyes túlvilági csevegése helyett fájdalmas látomással végzi az előadást, magában szép, de nem elegendő ahhoz, hogy összefogja a produkciót.
