Már Madách is megmondta, hogy egy életen át széklábat faragni egy művész számára felér az öngyilkossággal. De mi van, ha az a művész mégis élvezi, amit csinál?
A hely szelleme
Létezik egy étterem Tokióban, amely látszatra olyan, mint az összes többi sushibár a városban és Japánban. Legfeljebb abban különbözik a többiektől, hogy egy metróállomáson található, igencsak apró, így aztán ha valakire rájön a szapora, kénytelen a metró szolgáltatásait igénybe venni. Ez a hely azonban mégis különleges, és éppen ezért választotta a Sushiálmok fő helyszínéül David Gelb rendező.
A dokumentumfilm a legidősebb 3 Michelin csillagos séfet, Jiro Onót mutatja be, akinek étterme elfér egy tisztességes, 3 szobás panellakás nappalijában. Nincs benne más, csak egy pult, egy apró konyha és 10 szék a vendégeknek. A sushin kívül nem szolgálnak fel mást: nincsenek italok, előételek, desszert, legfeljebb a teljes sushivacsora végén jut egy-egy gerezd cukordinnye annak, aki hajlandó kifizetni minimum 3000 dollárt.
Márpedig Jirónál ennyi a tarifa, és ennek ellenére a világ minden sarkából érkeznek ide vendégek, hogy megnézzék a 85 éves séfet, ahogy sushit készít. Jiro a film kedvéért elmerül a múltban, és mi nyugatiak kezdjük kapiskálni, hogy mi kell Japánban a sikerhez: például, hogy 7 évesen utcára kerüljön, és onnantól a maga lábán kelljen megállnia.
[img id=436001 instance=1 align=left img]A japán lélek
A téma kimeríthetetlen, és megfejthetetlen a nyugati ember számára. Nálunk már az is nagy szám, ha egy szakács három év tanonckodás után mesterlevelet kap. Japánban 10 év a tanoncidő, és Jirónál lehet, hogy ebből egy év arra megy rá, hogy a grillezett tojás készítésének művészetét elsajátítsa a tanuló. Jirót, a rettegett főnököt mégis csodálja mindenki: még két fia is, akik közül a nagyobbik szeretett volna repülőgép pilóta lenni, de az apa másképp határozott. Így lett Yoshikazu apja sorsának folytatója. A Sushiálmok olyan egyértelmű alázattal és beletörődéssel mutatja a tényt, mint ahogy a nagyobbik "fiú", aki 50 évesen még mindig tanoncként viselkedik apja mellett.
Jiro arca és mimikája egy egész cikket megérdemelne: a főnök, aki mindenhol ott van, minden egyes rizsszem miatt litániákat zeng, mindenki háta mögül figyel, ellentmondásos személyiség: látszólagos egykedvűsége és huncutul csillogó szeme olyan nagy ellentmondásban van egymással, hogy a nyugati ember képtelen eldönteni, mikor komoly és mikor nem.
Egy biztos: ha valaki Jirótól tanul, akkor olyan tudásba kap betekintést, amelyhez fogható nem nagyon van: Jiro az elmúlt 7 évtizedet a sushi elkészítésének művészetével töltötte. Nála csak a legjobb alapanyagok jöhetnek szóba, még akkor is, ha a fenékhalászat megtizedelte a tonhalakat. Jirónak csak a legjobb jár – ezt a legjobban az a jelenet fejezi ki, amelyen a magyar néző hangosan röhög: Jiro és beszállítója hosszasan filozofál azon, hogy nem mindegy, milyen rizst és hogyan szolgálnak fel, utána pedig bevezetik a nézőt a rizskészítés Jiro-féle Titkába. Mi örülünk, ha a zacskós rizs elkészül, itt pedig órákig ilyen-olyan súlyokkal, vízzel, öblítéssel bíbelődnek – hogy a vendég a legjobbat kapja. Magyar ember legyen a talpán, aki ezt megérti…
Összegezve
David Gelb filmje 99%-ot kapott a Rotten Tomatoes-on, ami egy dokumentumfilm esetén duplán nagy szó. És nem véletlenül. Nagyszerű képek, érdekes emberek sorakoznak benne – egyfajta sajátos, keleti derűvel láttatja az életet, amelyet nekünk is érdemes lenne megtanulnunk. Emellett a zenei szerkesztő is a topon volt: egyetemen évekig tanítják a viszonylag ismert, klasszikus szemelvények és a képek összehangolását, pedig lehet, hogy csak ezt a filmet kellene megmutatni, hogy a hallgatók értsék, miről is van szó…
Kinek ajánljuk?
- A perfekcionizmus megszállottjainak.
- Azoknak, akik érteni vélik a japán lelket.
- Azoknak, akiket lázba hoz a sushi mint téma.
Kinek nem?
Kkezdő szakácsoknak.
- Azoknak, akik szerint a sushi dobozban "terem".
- A keleti filozófiák ellenségeinek.
9/10
