Aki azt hiszi, hogy Havannában minden a zenéről, a tengerről és a rumról szól, az téved. Laurent Cantet francia rendező Havannai éjszaka című filmjében lesújtó képet fest kamara keretek között Kubáról és annak 50 feletti generációjáról.
Megkockáztatom, jelenleg a legnagyobb problémát a migráció okozza a világon, hiába az emberiséggel egyidős a jelenség. A fogadó országokban okozott konfliktusok gyakori témái Európának vagy az Egyesült Államoknak, ahogy a meneküléshez vezető motivációk vagy magának a vándorlásnak gyötrő folyamata is – nem véletlen, hogy számtalan alkotás készült az utóbbi években valamennyi kontinensen (Az ígéret földje, Biutiful, Papírsárkányok). A Havannai éjszaka – vagy eredeti címén Visszatérés Ithakába – arról szól, amikor több év emigráció után valaki hazatér.
Amadeo (Néstor Jiménez) 16 éve hagyta el Kubát, és bár Spanyolországban hosszú küzdelem után tanárként sikerült elhelyezkednie, állandóan nyomasztja a tudat, hogy azóta nem tud irodalmi értelemben írni. Hazalátogatásakor találkozik gyerekkori barátaival, és a boldog emlékek felelevenítése után azonnal az elmúló élet kegyetlen témáira terelődik a szó. Aldo (Pedro Julio Díaz Ferran) időközben elvált, gyereke menekülne Kubából, a férfi azonban még hisz a rendszerben, pedig mérnökként akkumulátorok maszek javítására kényszerül. A többiek nem hisznek Kubában: Rafa (Fernando Hechevarria) alkoholista lett, festői pályája megszakadt, Tanía (Isabel Santos) bár szemészorvos lett, állandó megélhetési gondjai vannak, gyerekei Floridába emigráltak, Eddy (Jorge Perugorría) pedig barátai szemében eladta a lelkét annak érdekében, hogy üzleti eredményei stabil egzisztenciális hátteret biztosítsanak neki és családjának.
Laurent Cantet, Az osztály Arany Pálma-díjas rendezője újra Kubába látogatott. Legutóbb a műnek ható, talmi Havanna, szeretlek! egyik kisfilmjét készítette el, most azonban az idill helyett lesújtó képet mutat arról a kubai generációról, amely már az új, szocialista országban nőtt fel. Cantet szerint az egész generációt elsősorban a kiábrándultság jellemzi: bár az életüknek volt egy szakasza, amit nemcsak élveztek, hanem amiben hittek is, ez a hit és talán maga a Castro-rendszer is mára teljesen megsemmisült.
Az érzést alaposan körüljárva és hitelesen elevenítik meg a főhősök. A fiatalabb generáció már csak egy pillanatra jelenik meg, érződik, hogy ez most nem róluk szól. Bár a társadalmi tabló így is éles, én azért hiányoltam annak a borzasztó időszaknak a bemutatását, ami Kubára köszöntött a Szovjetunió összeomlása után. Hiszen a „második világ” megszűnése révén mindenféle dotáció és támogatás megszűnt, az igazán kemény időszak a kilencvenes években várt a szigetországra.
A Havannai éjszaka érdekes, összetett alkotás, valós kihívása az, hogy a színházba illő keretei nem törik-e meg filmként. Cselekménye egyetlen éjszaka, helyszíne pedig egy lakás tetőterasza, ahonnan csak egy vacsora erejéig távoznak a szereplők. Jogosan merülhet fel bennünk a kérdés: nem lett volna-e jobb ezt a történetet színházban feldolgozni? A tisztán filmes eszközök hozzáadtak-e a minőséghez, az élvezhetőséghez, vagy sem? Komoly kérdések ezek, más filmnél is felmerültek már bennem (legutóbb Az utolsó éjszaka Párizsban kapcsán), most a Havannai éjszaka esetében én erősen hajlok afelé, hogy hatásosabb lett volna mindezt színpadon és élőben látni. Bár Havanna néhány másodpercre látható látképe gyönyörű és lepusztultságában is lenyűgöző, de nem kompenzálja a szereplők élőben zajló összeomlását.
Ennek ellenére persze a Havannai éjszaka nem rossz film. Cantet ismét határozottan vezeti színészeit, akik meghálálják ezt játékukkal a vásznon. Működik a dramaturgiai fordulat, a múlt feltárása valódi értékütköztetést hoz, az este hangulatához pedig remekül illenek a környék zajai. Mégis azt éreztem, valahogy több türelem és megértés kell a filmhez, mint amit a súlyos kérdéseket feszegető és komor téma indokolt volna.
