A kóros kisebbségi komplexus önmagában is súlyos probléma, de ha az alany rossz eszközökkel kompenzálja, ön- és közveszélyes lehet.

A Foxcatcher sérült hősei például a birkózás kemény, ám nyilvánvaló homoerotikus áthallásoktól sem mentes sportágát választják, ami elkerülhetetlen katasztrófához vezet. Legalábbis az alkotók értelmezésében, hiszen a különc milliomos John Eleuthére du Pont valós, éppen ezért kimondottan hátborzongató élettörténetéből a fentieket olvassák ki, és a kulcsfigurák köré egy lassú sodrású karakterdrámát építenek. E döntésükkel önmagában még nem is lenne különösebb gond, ám olyan aprólékos műgonddal építik fel az atmoszférát és a karaktereket, hogy félúton épp a lényeget tévesztik szem elől. Hiába a folyamatosan fenntartott feszültség és a thrilleres megoldások,

a drámai befejezés nem sokkol eléggé, túl sokáig kell rá várni, és nincs is kellőképpen megalapozva.

Bennett Miller három játékfilmből álló életműve a különc kívülállók biográfiái köré épül. Míg a Capote a művész és a remekmű ellentmondásos viszonyát, a Pénzcsináló az amerikai álom illúzióját boncolgatta, a Foxcatcher részben ezen az úton halad tovább, hisz a főszereplő hármas jellemét épp a siker szédítő ígérete, a rendelkezésükre álló pénz és hatalom korrumpálja, másrészt az anyagiakkal nem ellentételezhető, támogató-elfogadó szeretet hiánya bomlasztja.

Mark Schultz olimpiai bajnok birkózó, fantasztikus eredményei ellenére mégsem képes kilépni a szintén aranyérmes testvére árnyékából. David Schultz mindig is támogatta és védte öccsét, de nem veszi észre, hogy minden jószándéka ellenére egyúttal irányította és el is nyomta őt. Mark önbizalomhiányával szemben az anyja szeretetére vágyó du Pont gyakorlatilag beleőrül abba, hogy a dollármillióival valódi barátságot és megbecsülést nem vásárolhat. Keserűen ironikus, ahogyan a nagy igyekezetében szép lassan mindent lerombol maga körül. A három férfi kapcsolatrendszere, a figurák mentális defektusai, a hatalmas birtokon gründolt felkészítő-tábor izolált helyszíne valósággal kiprovokálja a tragédiát.

Az alkotók mégsem képesek maximálisan kiaknázni a sztori lehetőségeit. a finom karakterrajzokkal elvesznek a részletekben.

Túl nagy hangsúlyt fektetnek a bukásig vezető útra, majd a meghatározó fordulópontokon átszáguldva hirtelen befejezik a filmet. Az excentrikus du Pont ugyan végig a normalitás határán egyensúlyoz, betegsége mégis váratlanul, drasztikusan bukkan elő. Hasonló a probléma a film zárójelenetével is. A tehetségét kiárusító, önmagát lealacsonyító Mark a cirkuszi produkciókkal egyenértékű harcművész-ketrec lép, miközben a tömeg a U. S. A. betűszót skandálja. Értjük az amerikai álom lélekromboló, hamisan csillogó ígérete és a hős bukása közötti párhuzamokat, a vázolt metafora mégsem elég meggyőző, inkább kissé erőltetett.

Bár ezt a történetet részben az élet írta, a sport-hasonlat kibontása kissé keresettnek hat. Az egymáson fogást kereső, a másikat szőnyegre csapó hősökben egyébként van valami bárdolatlan agresszivitás, másrészt a szó átvitt és konkrét értelmében is a problémáikkal birkóznak. Miller akkurátusan mutatja be ezeket a mentális és fizikai küzdelmeket, és hagyja kifutni a jeleneteket, így a fenti párhuzamok a néző szájába vannak rágva.

A rendező nagy élvezettel figyeli a színészeit, és tág mozgásteret hagy nekik, ők pedig élnek a felkínált lehetőségekkel,

és tényleg mindent kifacsarnak az egyébként kissé sablonosra írt figurákból. Channing Tatum remekül hozza a feldolgozatlan lelki problémáit sikertelenül elfojtó, végleg eltévelyedő antihőst, állandóan feszült alakja, darabos mozgása és elismerésért könyörgő tekintete olyan előképeket idéz fel, mint a Bikanyak megnyomorított izomembere vagy a Teddy Bear anyjától rettegő óriása.

Steve Carell szintén hibátlanul helyt áll a tőle szokatlan szerepben, és kimondottan ijesztő a bizarr viselkedésű du Pont bőrében, ám hatalmas köszönettel tartozik a maszkmestereknek, akik szinte a felismerhetetlenségig elcsúfították. A legnehezebb feladat viszont egyértelműen Mark Ruffalóra hárult, hiszen az ő karaktere kulcsfontosságú a film szempontjából, mégis a leginkább kidolgozatlan a forgatókönyvben. David Schultz szinte hibátlan jellem, családszerető, becsületes és elkötelezett sportember, ám Ruffalo árnyalt játékának hála mégis elhisszük, hogy a pénz csábításának még ez az ideális fickó sem tud ellenállni.

A Foxcatcher legerősebb jelenete egyértelműen az, amikor egy propagandafilmet forgató stáb kamerájába kell belemondania, mennyire tiszteli és imádja a főnökét.

A filmet kísérő kritikai hozsannák és a díjszezonban begyűjtött jelölések a színészek vitathatatlan teljesítménye ellenére kissé túlzónak tűnnek. Miller egy nagyívű, szerteágazó példamesében gondolkodik, de nem sikerül elég mélyre ásnia, társadalomkritikával kevert pszichológiai látlelete kissé felszínes, filmje valahol a sportdráma, a kifordított karriertörténet és a lélektani thriller közötti senkiföldjén ragad.

A Foxcatcher gyakran kimondottan ígéretes, ám összességében inkább enervált és fokozatosan kifulladó darab, amelyet végül Carell magasan hordott sasorra, Ruffalo naiv pillantásai és Tatum karfiolfülei mentenek meg a középszertől.