El pueblo unido jamás será vencido! - ki van próbálva, mondhatom. Hiába Lenin, hiába a bajszos Sztálin. Ki ismeri rajtunk kívül Petőfi Sándort? A forradalmak hazája Dél-Amerika, sehol nem tudják úgy mondani, hogy revoluszion, muerte, tekieró, vámosz, vámosz, preszidente, olé, olé, olé. Nem John Malkovich az első amerikai, aki ezt keni-vágja. (Nekem hirtelen Dean Reed jut az eszembe.)
Persze a dolog ennél kicsit bonyolultabb. Az utolérhetetlen vászonjelenség, korunk egyik kétségtelen színészfenoménja, a csajok kedvence íme, rendezésre adta fejét. S más választása aligha lévén, jó magasra tette a lécet. Az angol sikerregény, Nicholas Shakespeare hasoncímű munkája - különösen a látottak fényében - valóban komoly kihívás. Vadromantikus mese a Fényes Ösvény nevű terrorszervezet tevékenységének érintettjeiről, középpontjában a nyomukba szegődő erkölcsös kopóval, aki Javier Bardem. Malkovich erőfeszítései, kell-e mondani, látványosak, de szimpatikusnak csak a szükséges elfogultsággal mondhatók. Igaz, már az alaphelyzet sem kifejezetten eredeti: szerelem a terror árnyékában, erről már a Bikini együttes is énekelt (nekem az jobban tetszett). Bár üzenetét vitathatatlanul nagyszerű színészek próbálják tolmácsolni, ez a közhelyek erdejében mégis csak korlátozottan lehetséges. Nem lehetséges. Talán az iránytalan félelem légköre jelenik meg legplasztikusabban ezúttal, de ez sem lépi túl egy szépen fotografált publicisztika lehetőségeit. A többi meg giccs, giccs, giccs: középfajú hollywoodi termék, aminek azért mégis a javára írandó, hogy kijelölt pályán igyekszik mozogni, álomgyári toposzok jelölte keretek közt. Nem írható.
A nagy társadalmi vállalásoktól sohasem is idegenkedett az amerikai filmgyártás. Nyilván a kábítószer-problematikumra érzékeny nyitottsága folytán a szcéna ma már műfajnak is tekinthető: sűrű, sötétzöld esőerdők szélén, Dél-Amerikában a szereplők két (Kalasnyikovra írt) sorozat között nagy szavakkal és kézigránátokkal dobálóznak. S én még nem láttam terroristavezért, akin ne lógnának fürtökben a jobbnál jobb csajok, a latin vér teszi.
Ugyanakkor belátom, hogy évi kettőnél gyakrabban nem lehet Rómeót és Júliát filmen csinálni, így baromi nehéz helyzetben van, aki a mondott - szerelem a terror árnyékában - kérdéskörben mutat be piruetteket. Mert mi van? A terrorizmus nemcsak ártatlanokat öl, de közé is áll a szerelmeseknek, hiába is dobnának azok oda mindent, családot, karriert, hatalmat a legcsekélyebb beteljesedésért. Pláne, ha nem is annyira dobnának.
Láttunk mi már a vásznon mozibolond terroristát, engedjük meg, fikciós termék volt; a szabadság, a függetlenség meg minden ide tartozó dolog elérésére a terror nem járható út: olyan lecke ez, amit, mire mozizóvá válik az ember, már - akár közvetett tapasztalatok útján is - elsajátít(hat)ott, ilyenformán minden e tárgyú közlés kevés még publicisztikának is, viszont letagadhatatlan, hogy momentán celluloidellenségből akadozik a felhozatal. Ennélfogva nézhetjük úgy is az egészet, hogy Malkovich nem óhajtott magának külön lehetőségeket, abból a sárból próbált várat tapasztani, amiből a többiek is. Nos, ez sikerült. Rendezett egy kicsit nőies filmet, ami maradéktalanul teljesíti az aktuális hollyw. kívánalmakat. Felesleges volt.
Ha ennyi energiát egy újabb szerepbe fektet, jobban jár az egész világ, szerintem ő is. Gondoljanak bele, Kurtz ügynök megformálója mint holdkóros terrorparancsnok..., erről lecsúsztunk most.
