A Tanú óta nem készült ennyire szórakoztató magyar film. Tálcán kínálja magát, hogy összevessük Pelikán József gátőr és Malkáv Tibor boncmester alakját: mindketten jóhiszemű bizalommal fordulnak a többiek felé, némi iróniával felvértezve. Ám mindketten kellőképp önálló személyek ahhoz, hogy ettől az összevetéstől mégis visszarettentsenek.
Az első jelenet alapján azt hihetnék, valami újabb magyar nyomorfilmet látunk majd: egy irodai dolgozó nyomasztóan unalmas, éppen ezért a magyar filmszakma számára általában filmkésznek ítélt életéről. Ám az irodista kizuhan az ablakon, magával rántva a függöny egy darabját és az egész filmet. Ezzel a rendező át is passzolja a főszerepet egy egészen különleges alaknak, aki tipikus képregényfigura, mintha egyenesen a napirajz.hu fehér papírlapjairól lépett volna a filmvászonra.
Malkáv Tibor patológus. Édesanyja haldoklik. Kapcsolata a halállal mindennapos. Látszólag tökéletes alakja lenne egy északi lélekábrázolásnak. Gigor Attila azonban egyértelműen egy krimi számára alkotta meg ezt a faarcú, dühös, jóhiszemű alakot, aki kicsit olyan helyzetben találja magát, mint Orson Welles hőse, aki Mr. Arkadin múltja után nyomoz a Bizalmas jelentésben. Miután elfogadja a megbízást, s megöli a számára teljesen ismeretlen Szirmai Ferencet, ráébred tettének valódi következményére, és elindul megkeresni a valódi gyilkost: a megbízót.
Ám a film noir zsánerét Gigor Attila törölhető segédegyenesként használta. Csak a legfontosabb elemeit használja fel, hogy ötvözze azokat a stand up comedy eddig kamaraszínházakba és showműsorokba zárt műfajával. Az alakok, akiket a történetbe kapcsol, sem csupán ebből a közegből jönnek, hanem egy kicsit kiforgatott világ mindennapjaiból.
Képtelenségeit egyáltalán nem finoman adagolja Gigor Attila: játékra hív, s aki hajlandó vele tartani, halálra röhögi magát. A tét csupán az, hajlandó-e a néző tovább játszani, hogy átérezze azt az érzést is, ami az írórendezőt a forgatókönyv megírására sarkallt. Azt, amit a gyilkos és áldozat közötti viszonyban rejtett el. Egyszóval, hogy a röhögésen kívül történik-e bármi, valami más is.
Egyértelmű hogy a rendező a röhögtetésen kívül másra is vállalkozik. Ám képes-e elérni a kívánt hatást. Az alapvető kérdés tehát: vajon egy udvari bolond csörgősipkával a fején, bal lábujjhegyén ugrálva szavalhat-e mondjuk Rilkét, anélkül, hogy attól kelljen tartania: az üzenet, amit ő velejéig átérzett, elveszik.
A szokásos társadalomkritikai közhelyekből saját törvényeire támaszkodó gúnyrajzában hiteles világot teremt, így Gigor Attila filmje, a nap, mint nap átélt külvilág alteregója. Az alterego pedig arra kell, hogy olyan dolgokkal nézzen farkasszemet a nézővel együtt, amelyekre nincs hatása. Megtalálni közünket a világhoz, talán ezzel a kicsit ósdi tapogatózással lehet leírni a film lényegét. Megtalálni azt a hőst, aki alteregónk lehet. Így lett gátőrből tanú (Kállai Ferenc), boncmesterből nyomozó (Anger Zsolt).
Végre egy film, aminek örülhetünk. Talán külföldön is számíthat sikerre a nekik talán kicsit idegen, jellegzetesen magyar atmoszféra ellenére, hiszen, Gigor Attila az emberi kapcsolatokat boncolgatva a film noir mindenhol érthető zsánerére talált, s közben nem vesztette el a humorérzékét.
