Ha jobban belegondolunk, nem csoda, hogy nem sok norvég II. világháborús filmet láttunk, ugyanis az országot csendben, különösebb harci tevékenység nélkül elfoglalták a németek, aztán jól ott is maradtak sokáig. Az ország azonban még ilyen körülmények között is kitermelt magából egy háborús hőst. Róla szól ez a film.
Akciófilm vs. életrajz
Ha nagyrészt állami pénzből jön össze ötvenmillió norvég koronányi büdzsé egy történelmi személyről szóló mozira, joggal lehet aggódni, hogy ezért cserébe a pénzadó gazda jókisfiús magatartást vár el a filmkészítők részéről, vagyis azt, hogy egy politikailag teljesen korrekt, tiszteletteljes, magyarán elképesztően unalmas filmet rakjanak le az asztalra. Szerencsére Norvégia messze van Magyarországtól, és a Max Manus rá az élő példa, hogy arrafelé nem ugyanezek a szabályok érvényesek. Ott például a két direktor, Joachim Ronning és Espen Sandberg egy merész ötlettől vezérelve nem egy háborús életrajzi drámát, hanem egy vérbeli kémkedős, szabotázsakciós akciófilmmel álltak elő. Valami hasonlóval, amilyen a Becstelen brigantyk is lett volna, ha nem Quentin Tarantino készíti, vagyis afféle A piszkos tizenkettő testvérmozival. Persze a kell egy csapat elve háttérbe szorul, ha egyetlen emberről nevezed el a filmedet.
Manus, a hős
Max Manusban egy olyan országban égett a tenni akarás, ahol az emberek többsége csendes beletörődéssel fogadta el a nácik hatalomátvételét. Maroknyi társával belülről próbálta támadni a német sereget, akiknek az oszlói kikötő stratégiai szempontból létfontosságú volt, így Manus leginkább az ott horgonyzó hajók felrobbantásával hívta fel magára a figyelmet. A film leginkább az akciók bemutatására koncentrál, de a zsánertől ez is az elvárható, viszont az alkotók voltak annyira alaposak, hogy közben apró részletekből Manust, az embert is megismerhetjük. Még szerelmi szál is akad, ám szerencsére cseppet sem érzelgős, hollywoodi módra. Aksel Hennie kiváló választás volt a főszerepre, mivel első ránézésre cseppet sem hősfigura, de pont ezért lesz az átváltozása különösen látványos. Ő az a fickó, aki csak teszi, amit tennie kell, és időnként komoly hibákat is vét közben.
Summa
A Max Manust nevezte Norvégia a 2010-es Oscar-gála legjobb külföldi filmjéért folyó versenyébe, és a monumentális alkotásnak minden esélye megvan, hogy jól szerepeljen, mivel olyan, mintha Hollywoodban készült volna valamikor a hetvenes években. Izgalmas, feszült darab, ahol általában nem a nagy lövöldözésekkor izgulunk, hanem amikor éppen iratokat égetnek egy belvárosi lakásban. A befejezés ráadásul különösen izgalmas, a hasonló filmekben megszokottól jócskán eltérő lett, és valahol úgy happy end, hogy közben mégsem az. Ez hogyan lehetséges? Meg kell nézni!
Kinek ajánljuk?
- Aki szereti A piszkos tizenkettőt, a Kelly hőseit vagy a Becstelen brigantykat, itt sem tévedhet nagyot.
- Aki szeretné látni, hogy egy kis ország is képes nagy filmet készíteni.
- Akit érdekel a II. világháború egy felénk kevésbé ismert szelete.
Kinek nem?
- Aki egy háborús filmtől folyamatos akciót és lövöldözést vár.
- Akinél egy háborús mozi a Ryan közlegény megmentésének első húsz percével kezdődik és végződik.
- Aki szereti elkerülni a jó filmeket.
8/10
