A vidék - mint az autentikus élet szinonimája - szép kis motivációs bázist képezett a filmművészet kollektív agyalapján, mégpedig pró és szubkontra. A költői, ironikus, tragikus megközelítéseknek se szeri, se száma, hosszan lehetne sorolni a címeket és neveket a cseh újhullámtól a BBS-es hagyományokon és Szőke Andráson keresztül a Hukkléig. Nos, ez a kissé adys lüktetésű címmel megáldott film egy piciny, provence-i, por áztatta gyöngyszemet, isten háta megetti madársejártát mutat be nekünk. De hogy! Eléggé dokumentumosra fésülten; akár a szereplők alkatát, akár a játékukat vagy éppenséggel a mű szerkezetét tekintjük - mindez azért meglepő, mert végső soron mégiscsak egy megírt, eljátszott filmhez van szerencsénk. Úgy látszik, ma ez a tempó dívik odaát, folyamatos határelmosás dokumentum és fikció között (lásd a Pingvinek vándorlása moralizáló biohangütését). Ám ez a médiaműfaji truváj afféle mikszáthos elvegyülő-résztvevő-nevetgélős kedélyben előadva nem más, mint öntetszelgő bohóckodás. Mindenki és minden az, ami (és egy kicsit más): isznak, vadásznak, kóbor macskát fognak, szilveszterkor benyomnak, kivonulnak, festenek és pétanque-oznak - ezen néha jól, néha kevésbé jól szórakozunk, főleg annak tudatában, hogy most akkor mi is van, eljátsszuk a keresetlenséget és az autenticitást - még ha önmagunkat játsszuk is el? Mindegy, eljátsszuk - kártyán, kockán. S pont az vész el így, amit a film ünnepelni szeretne.
