Nagyenyed 1913. április 24. - Budapest 1982. március 20.
[img id=475660 instance=1 align=left img]Áprily Lajos fiaként látta meg a napvilágot, Nagyenyeden.
Költészetének fontos forrása az erdélyi város. De nemcsak a város, hanem a táj is, a Maros menti sík, a környező hegyek, a székelyföld. Ott éri a családot az első világháború és Trianon. 1926-ban Kolozsvárra költöznek, Jékely Zoltán ott végzi el a gimnáziumot.
1929 nyarán a család áttelepül Budapestre. Jékely Zoltán 1931-ben érettségizik a Lónyai utcai iskolában. Felveszik az Eötvös Collegiumba, magyar–francia, művészettörténész szakos, 1935-ben végez. 1935 decemberétől a Széchényi Könyvtár fizetés nélküli gyakornoka, 1938-tól könyvtáros.
Egyre otthonosabb a hazai szellemi, irodalmi életben, de erdélyi kötődése is megmarad.
Húszéves kora körül már érett költő, verseit közli az Erdélyi Helikon, a Napkelet, Ignotus Pál révén kapcsolatba kerül a Szép Szóval, barátságot köt Szerb Antallal, ő egyengeti útját a Válaszhoz, a Nyugathoz. Nem csak verseket, tanulmányokat, kritikákat, műfordításokat is közöl. 1935-ben már elismert költő. 1939-ben megkapja a Baumgarten-díjat.
Mikor 1940 őszén a második bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolta, Jékely visszatért Kolozsvárra. 1941-ben megismerkedett a gyönyörű marosvásárhelyi előadó-művésznővel, Jancsó Adriennel. A hirtelen támadt szerelmet 1942-ben házasság követte. 1943-ban kislányuk, 1945-ben fiuk született.
1946 novemberében visszaköltözik Magyarországra. A Széchényi Könyvtár hírlaptárában dolgozik 1954-ig. Álom című, már kinyomtatott, új verseskötetét betiltották. Hallgatásra kényszerült, az írószövetségből kizárták. El-elvonult az Áprily építtette szentgyörgypusztai házba, szenvedélyesen horgászott, járta a természetet. Műfordításból élt, a megjelenés reménye nélkül gyarapította lírai és prózai életművét. 1957-ben kapott újra nyilvánosságot: a Tilalmas kert huszonöt éves költői pályájáról adott számot. Verseit újra közölték a folyóiratok.1982. március 19-én hunyt el. (forrás: DIA)
"Jékely Zoltán, mint oly sokan a Nyugat harmadik nemzedékének elégikus poétái közül, a múlandóság költője volt, egyszersmind az életé: a teljesség vágyáé, a tiszta örömé. Nosztalgikus érzése arról árulkodott, hogy az elveszített derű és harmónia korántsem végleges, visszavívhatatlan veszteség, az elégikus képekbe szüntelenül belejátszott az élet szeretete. Verseiben az élet és a halál fogalma együtt volt jelen, egymásra kérdezett és egymásra felelt. A mulandóság miatt érzett fájdalmat a természet vagy az ember által alkotott kultúra iránt tanúsított érdeklődés enyhítette, az örömbe viszont az elkerülhetetlen végzet ismerete vegyített tragikus érzületet. Költői világa így volt teljes, így fogadta magába az emberi sors ellentmondásait (Pomogáts Béla)"
A marosszentimrei templomban
Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiuban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt
– azt bünteti, akit szeret az Úr –,
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiírtott az idő gazul.
1936
