Az Őrülten, mélyen című naplógyűjteményből a színész legmarkánsabb véleménye világlik ki.
Hatalmas várakozás előzte meg Alan Rickman naplóinak kiadását, ami nemrég magyarul is megjelent a Kossuth Kiadó gondozásában. Az Őrülten, mélyen közel 600 oldalas, vaskos mű, ami feltárja, miként gondolkodott a színész a világról és a szakmájáról. Rickman tartózkodott a jópofa sztoriktól, sokkal inkább a szűkszavú, szikár stílus jellemezte, akárcsak Perselus Pitont. Ugyanakkor nagyon is komolyan vette a naplóírást – mint minden mást is az életben –, hiszen az a pár oldal, ami reprintben látható a könyvben olyan, mintha egy képeskönyv része lenne: nemcsak szöveg, de rengeteg színes rajz és ornamentika díszíti ezeket a bejegyzéseket, ami külön hangulatot kölcsönöz az oldalaknak. Ám ez inkább csak a magánéleti eseményekre vonatkozik, hiszen a Harry Potter forgatásán írott bejegyzések mellé például csak egy kerek szemüveget rajzolt.
Rickman egyszerre volt kritikus is kiismerhetetlen, miként Emma Thompson írja az előszóban:
„természetesen egyáltalán nem tartotta távol magát a dolgoktól. Mindig ijesztően jelen volt. A kifürkészhetetlenség részben védőpajzs volt számára. Ha bárki odafordult hozzá, és kifejezte háláját vagy akár csak feltett egy egyszerű kérdést, olyan kedves fogadtatásban részesült, amelyről azok, akik nem ismerték, nem is álmodtak volna. És persze nem volt rendíthetetlen nyugalma sem. Én például egészen elképesztő módon ki tudtam hozni a sodrából. Olyankor nem kímélt, és ez igen jót tett nekem. Nagylelkű volt és provokatív. Veszélyes és vicces. Szexi és androgün. Férfias és különös. Lobbanékony és erőtlen. Finnyás és lezser.”
Rickman azonban nem csak Thompsont, de a napló tanulsága szerint senkit és semmit nem kímélt, ha megvolt róla a véleménye. Legyen szó személyről, intézményről vagy jelenségről, Rickman nem fogta vissza magát. Következzen 10 dolog, ami mellett a színész nem ment el szó nélkül.
Oscar-díj
Rickmannek alapvetően lesújtó véleménye volt a puccos társasági rendezvényekről, és ebbe természetesen az Oscar-gála is beletartozott. Érdemes megnézni, hogyan vélekedett évről évre az eseményről és a díjról:
„Nézem az Oscar-díj-átadót. Az újabb fajta televíziózás legízléstelenebb, legistentelenebb pillanatai.” (1995. március 28.)
„Dan és Barbara [régi barátok] lát vendégül az Oscar-díj-átadó tévéműsorára. A rendkívüli hosszúság mellett belengte valami manipulatív, cinikus őszintétlenség.” (1999. március 21.)
„Olvasom az Oscar-díj-jelöléseket. Megint semminek nincs értelme – se így, se úgy.” (2000. február 16.)
Steven Spielberg
A naplót olvasva kijelenthetjük, hogy minden bizonnyal Spielberg művei nem álltak közel a színész ízléséhez. Rickman rengeteg filmet megnézett, a bejegyzések arról tanúskodnak, hogy a legtöbb új premierre beült, és ezekről a naplójában is megemlékezett. Persze ne hosszan kifejtett filmkritikákat képzeljünk el, csak
egy-két mondatot írt, olyasmit, amit az ember a moziból hazafelé mond a filmről.
A Jurassic Park látványvilága lenyűgözte, de a sztorija már kevésbé. Egész pontosan azt írta 1993. július 29-én:
„mi a fene ez a cselekmény? A dinók szuperek.”
De a rendező München című filmjétől sem volt elragadtatva: „Olyan, mintha Spielberg már a következő filmjén gondolkodna, miközben azt forgatja, amit épp nézünk…, így a végeredmény elég száraz. És a tekintélyes mennyiségű erőfeszítés miatt, amellyel megpróbál nem ítélkezni, lelketlen lesz a produkció.” (2005. december 30.)
Drágán add az életed!
Több bejegyzésből is kiderül, hogy Rickman nem igazán kedvelte az újságírókat, pláne az újságírói kérdéseket. Első fontosabb mozifilmes szerepe Hans Gruber volt a Drágán add az életed!-ben, és
olyan higgadtan hozta a felhőkarcolót megszálló terroristák vezetőjét, hogy mindmáig ő az egyik leghideglelősebb gonosz a vásznon.
Nem csoda, hogy évekkel az 1988-as premier után is kérdezték róla, ami eléggé frusztrálta Rickmant. „Irány Boston, interjúnap. Rendben van, eltekintve attól, hogy folyton a Drágán add az életed!-ről kérdeznek, és ez végletesen lehangol” – írta 1997. szeptember 9-én. Vagy: „Délután újabb interjúk, és lassan araszolunk a Drágán add az életed! és a Robin Hood felé. Olyanok, mint a fáradt kutyák, akik egy régi papuccsal játszanak.” (1998. január 27.) Ugyanakkor a filmről mindig is jó véleménnyel volt, sőt, úgy vélte, több későbbi alkotás is ezt másolta:
„A gépen megnéztem a Célkeresztben című filmet. Hihetetlen Drágán add az életed!-koppintás. Ellenségek telefonon beszélnek egymással, valaki kiesik a felhőkarcolóból stb. stb.”
(1993. december 30.) A közönség rajongása pedig kifejezetten jól esett neki: „A Drágán add az életed! vetítése [a Somerset House udvarán]. Több ezer elkötelezett rajongó párnákkal, takarókkal, hálózsákokkal felszerelkezve. A mikrofonnál állva úgy érzem magam, mint egy rocksztár. Kihagyhatatlan.” (2011. július 30.)
ez is érdekelhet
35 éve mutatták be a Drágán add az életedet, de Hans Grubernél izgalmasabb főgonoszt azóta se nagyon láthattunk.
Tovább
Magyarok
Bizony, minket is megemlít a naplóban, az 1994-es Mesmer című film – melyben Rickman a címszereplőt, Franz Anton Mesmer német orvost alakítja – ugyanis koprodukcióban készült, és magyarok is részt vettek a forgatáson.
Alapvetően két dolgot emel ki a színész: a tehetséget és az alacsony életszínvonalat.
A forgatási nehézségek kapcsán írja: „Beütött a dívafaktor. De nem a magyar színésznőknél. Ismét köszönjük a Nyugatnak. A magyarok először teljesítenek.” (1993. október 26.) Az 1993. szeptember 12-i bejegyzésben pedig megjegyzi:
„A munka kimerítő, de elég jó. Gyanítom, hogy az egyik magyar sokunknál, ha nem mindannyiunknál messze jobb.”
Ám ugyanitt írja azt is, hogy: „Csetepaté a producerekkel, akik természetesen mindent akarnak semmiért cserébe. Ezúttal az osztrák színészek lázadnak föl (habár a magyarok éhbérért dolgoznak, annyira alacsony az életszínvonal náluk).”
Brit színház
De ne csak a vászonról, hanem a színpadról is essen pár szó, hiszen Rickman színpadi színész is volt, és természetesen erről is megvolt a véleménye. Ráadásul eléggé lesújtó: „A brit színház (színházi intézményrendszer) megfeneklett a proszcénium mögött.
Az esetek többségében képzetlen, okoskodó fiatal rendezők kezében van, akik tele vannak ambícióval, de se szívük, se elképzelésük, és akár felfogják, akár nem, a színészeik és a díszlettervezőik viszik sikerre a dolgokat.
Csak prekoncepciók mentén választanak szereplőket, ezért a színész nem találkozik valódi kihívással, mert a munkája már a kezdetektől megjósolható. Ez mindenhol így van. Boldogan felvenném a kesztyűt, ha lenne, aki odadobná elém. Kevés ember áll készen arra, hogy igazán fontos kérdéseket tegyen fel nekünk (színészeknek) a nélkül a bizonyosság nélkül, hogy már előre tudja a választ.”
Karácsony
Ha úgy gondolod, hogy a sztárok szerencsésebb helyzetben vannak karácsonykor, mint mások, akkor érdemes elolvasni a napló vonatkozó részét. Bizony, Rickmanéknél is egy téboly a karácsonyi előkészület, és ha bosszankodtál már valaha azon, hogy épp az ünnepek alatt romlik el a fűtés, nem vagy egyedül. Nézd csak, mit írt a színész 1993-ban: „A karácsony reggele mindig is a kedvencem volt. A nyugalom, a kávéillat, az ajándékok, a csendes utcák. 12 körül Anya, Michael, Sheila, John, Sarah és Amy jön át, és
kezdetét veszi a pulykapánik. A hőmérsékletet fel-le csavargatják, és végül a madár három és fél óra alatt megsül az eredetileg tervezett 5 óra helyett.
A pulykapánikot felváltja a krumplipánik. A zöldségpánik csendben várakozik a sarokban. Valahogy végül minden az asztalra kerül (kivéve a tökéletesen feledésbe merült tölteléket), mindent behabzsolunk. És kezdődik az ajándékozási pánik. Jó lesz? Tetszeni fog? Igen. És még egyszer igen. Társasjáték. Zaj.” (december 25.) Aztán alighogy kiheveri az ember az ünnepeket, figyeld csak a december 27-i bejegyzést: „A központi fűtés totálisan becsődöl. A telefonkönyvből szerzünk egy szerelőt.” Ja, és harminc éve még képeslapot is küldtek az ünnepekre: „Délután képeslapírás. Furcsa tevékenység, körülbelül 150 van belőlük, igazi üzenetre nincs idő.” (1993. december 13.)
még egy kis karácsony
Richard Curtis a 2003-as premier óta nem látta a saját filmjét: amikor újranézte, felesége élőben közvetítette a Twitteren az eseményt – hihetetlen infók derültek ki!
Tovább
Titanic
Az már kiderült, hogy Spielbergért nincs igazán oda Rickman, de mi a helyzet James Cameronnal? A színész Oscar-díjról alkotott véleményét ismerve valószínűleg nem volt túl jó ajánlólevél, hogy a rendező legnépszerűbb filmje, a Titanic 11 szobrot vihetett haza a gáláról. Rickman nagyon nem is foglalkozik a filmmel, de sokat mondó az 1998. április 19-i bejegyzés:
„Nézem a BAFTA-díj-átadót. Mintha a Marsról nézném. Ahol én csak marsi nyelven beszélek. De legalább a Titanic üres kézzel ment haza.”
Daniel Radcliffe
Mint a magyarokról szóló részből kiderült, Rickman figyelme kiterjedt a színészkollégáira is. Érdemes megnézni, miként vélekedett a Harry Pottert alakító Daniel Radcliffe-ről a filmsorozat forgatása közben és utána. A harmadik rész, a Harry Potter és az azkabani fogoly felvételei kapcsán írja: „A folyosós jelenet Daniel Radcliffe-fel.
Most nagyon odafigyel mindenre. Komoly és nagyon koncentrál – de érezni lehet benne, hogy jó mókának tartja az egészet.
Még mindig nem igazán gondolok rá úgy, mint igazi színészre, de kétségtelen, hogy rendezni vagy producerkedni fog. És a szülei olyan szépen, méltóságteljesen támogatják a háttérből. Nem erőltetnek semmit.” (2003. május 2.) Radcliffe-et később is nagyra tartotta, 2008 december 29-én azt írta róla: „Délután 1 órakor ebéd Dan Radcliffe-fel a Cafe Clunyben. Az egyik pillanatban 12 éves volt, most meg 19. Mikor történt mindez? Ráadásul érzékeny, okos és világosan beszél. És van egy háromszobás lakása New Yorkban.” Később a színházban is megnézte, a How to Succeed in Business Without Really Trying (Hogyan légy sikeres az üzletben, anélkül hogy igazán próbálkoznál) című musicalban:
„Az első nyilvános főpróbájuk, és fantasztikusan magabiztos az egész. Dan [Radcliffe] úgy énekel és táncol, mint egy veterán színész.
Még mindig kikapcsol, amikor nem beszél, és bár a tánc szuper, a lépéseket nem koreografálták meg, szóval, Dan fura csoszogása látható. Ha megmutatnák neki, azonnal megcsinálná.” (2011. február 26.)
Piton halála
Rickmannek nagyon nem volt ínyére az, ahogy a nyolcadik filmben (Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész) megváltoztatták Piton halálát, ráadásul a rendező se sok teret engedett a színészi kreativitásnak. A jelenet próbáján a rendező, David Yates, a Voldemort-t alakító Ralph Fiennes és Rickman volt jelen: „Próbáljuk az úgynevezett »Csónakház« jelenetet. Más néven Piton halála. Üres színtér David Yatesszel és Ralphfel. David a legáthatolhatatlanabb keveréke a szelídségnek és a kérlelhetetlenségnek. Azt szereti, ha elmondhatja a sztorit, hogy kit játszol benne, mit gondolsz, hol állsz, merre mozogsz, hova ülsz le, hova nézel. Ralph és én (a csónakházban) szintén kifejtjük a véleményünket, és látom, hogy David nagy erőfeszítések árán hagy minket kibontakozni. Kezdünk eljutni egy oxigéndúsabb környezetbe.” (2009. november 16.) Nem sokkal később, november 25-én még mindig nehézkesen megy a jelenet: „A fészerbe megyünk… Hideg, nedves és huzatos, de a stáb még mérföldekre van, úgyhogy Ralphfel tovább araszolgatunk a jelenet felé.
David Y. makacs, mint mindig, és ragaszkodik hozzá, hogy V[oldemort] halálos átokkal öljön meg engem. (Nem is értem, ráadásul az olvasók haragját is kiváltja ezzel.)”
Rickman ezzel arra utal, hogy a regényben nem átokkal, de még csak nem is Voldemort öli meg Pitont, hanem a Sötét nagyúr kígyója. Végül november 26-án leforgatták Piton halálát: „Egész nap ez a jelenet megy. Különböző beállítások és lencsék. Piton halála. Csaknem tíz év elteltével. Legalább csak két színész van jelen… David sérülékeny és nyájas, amikor izgatott. És a jelenet miatt az. Tökéletes példája annak, mi történhet, ha pár színész fogja a jelenetet, és dolgozni kezd a sztorival, a térrel és egymással. Stuart Craig [a díszlettervező] csónakháza egy kicsit ironikussá és örökkévalóvá tette. Ahogy mondtam is Davidnek – az egész egy kicsit eposzszerű és japán hangulatú.”
még több Harry potter
Mivel a franchise két részének is a héten van a premier-évfordulója (A bölcsek kövének 2001. november 4-én, A Tűz Serlegének 2005. november 6-án volt a díszbemutatója), a kekec könyvrajongók kedvéért összeszedtünk majd egy tucat olyan részletet, amit a filmesek eléggé benéztek az adaptáció során.
Tovább
The Beatles
Ha egy brit fickó naplóját olvassuk, akinek ráadásul még jó ízlése is van, akkor biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb elő fog kerülni a Beatles. Sőt, inkább előbb. 2000 szilveszteréről például azt írja Rickman, hogy a tűzijáték után a barátival körül állták a zongorát, és Beatles-, Elton John- valamint Billy Joel-dalokat énekeltek. 2003. október 8-án megjegyzik, hogy
„Mi Beatles-dalokban mérjük az életünket, ahogy minden mást is.”
És mit csinál egy Beatles-rajongó brit a szabadidejében? Erre a 2009. szeptember 5-i bejegyzés ad választ: „Otthoni nap… 2 Beatles-film (dokumentumfilmek), amitől nosztalgikus hangulatba kerülünk. De szerencsések vagyunk, hogy akkor épp ott lehettünk, megvettük a The White Albumot, meghallgattuk, és tudtuk, hogy épp akkor vásároltunk meg egy örök klasszikust. Ezek a dalok most már a csontjainkban vannak – a dallamos bevezető, a kórus és a fejrázások az emlékek és a képek különleges montázsát hívják elő bennünk – barátokat, bulikat, szerelmi ügyeket, táncot, testhez tapadó pulcsikat, szoros trapéznadrágokat, rövid dzsekiket, hegyes orrú cipőket.”
+1 Tippelj, kivel tévesztették össze Alan Rickmant!
Miként írtam, elég kevés a sztori a naplóban, azok is egy-két mondatban le vannak tudva. De ez nem szófukarság, Rickman lényegre törő. Mint abban az 1999. december 7-i bejegyzésben, melyben leírja, miként tévesztette őt össze a yorki hercegné az egyik Monty Python taggal. Rickman gyanútlanul állt a liftnél a barátaival, mikor ott termett Sarah Ferguson, és lelkesen megszólította: „Eric!”. A hercegné Eric Idle-re gondolt, de sebaj, Rickman úriember, a naplóban annyit fűz az esethez, hogy nem felejtse el felhívni Ericet.