Doron Rabinovici A földönkívüliek című regénye sötét szatíra árulásról, megalkuvásról és a szenzációhajhász média felelősségéről.
„Éjszaka jöttek. Mélyen aludtunk, szorosan összefonódva. A szomszéd kutyája nem ugatott. Az első emeleti csecsemő, aki annyiszor felriasztott, most nem sírt fel. Semmit nem lehetett hallani, sem zajokat, sem kiáltásokat, sem lövéseket. Sem gépek morajlását.
Visszatekintve egyedül a csönd volt szokatlan, amely ránk telepedett. A mai napig szorongató érzés, hogy megszálltak minket, és mi ebből nem vettünk észre semmit. Mire felébredtünk, döntöttek rólunk.” – Így indul a regény főhősének reggele a megszállás után. Sol, aki egy internetes gasztromagazin alapítója, hamar az események középpontjában találja magát. Aztán a rádióban is bemondják: az idegenek megérkeztek a földre. Az embereken úrrá lesz az izgatottság és az ismeretlentől való félelem: a nyitva tartó üzletek készleteit felvásárolják, a zárva tartó boltokat kifosztják, az utcákat bandák uralják. A súlyos zavargások után rendeződni látszik az élet, az emberek megtanulnak együtt élni a földönkívüliekkel, akiket senki sem látott.
Felröppen a pletyka, hogy a földönkívülieknek egyetlen kérésük van, az önkéntes emberáldozat, ezért a világ televíziói elkezdik sugározni a viadalokat, amelyek bajnokaira sosem látott gazdagság, veszteseire pedig a vágóhíd vár. Amikor Sol egyetemista szomszédja, Elliot úgy dönt, hogy jelentkezik a műsorba, felgyorsulnak az események, és az újságíró rájön, milyen keskeny a határ a kényszer és a szabad akarat között.
„Nem tanultunk semmit a történelemből” – összegzi a regény keserű tapasztalatát a fordító, Nádori Lídia. „Amikor először olvastam, már az első mondat magával rántott. Semmi felvezetés, semmi előzmény, ott találtam magam egy bizarr, kegyetlen és őrült tempójú történetben. Megjöttek a földönkívüliek. És onnantól a végéig kapaszkodtam. Csak azért álltam meg időnként, hogy végiggondoljam, mit léptem volna adott pontokon és mi lett volna a helyes, és persze nem jutottam semmire. Szóval pontosan úgy reagáltam mindenre, ahogy a szerző akarta: húzzon be a sztori örvénye, és ejtsen kétségbe, hogy nincs megoldásom az erkölcsi dilemmákra. Viszont egészen a végéig nem derült ki, hogy tényleg itt voltak-e. Mármint a földönkívüliek. Vagy a bolondját járatta velünk valaki, mint abban a híres Orson Welles-hangjátékban. Csak profibban. És sokkal, de sokkal kegyetlenebb következményekkel.”
