Szélsebesen peregnek az események, már alig lehet kibogozni a szálakat, lányból fiú, úrból szolga, szolgából úr lesz egy pillanatra, szerelmesek kergetik egymást, míg végül mindenki elnyeri méltó jutalmát, ami persze még véletlenül sem az, amire vágyott. Csak az ünneprontó, számító józanság lakol, de az már olyannyira, hogy azt sem tudjuk, nevessünk rajta, vagy sírjunk megaláztatásán.
Illyriában vagyunk, ahol divat az álruha, mely nőt férfivá, bolondot pappá, szolgát úrrá varázsol; ahol a szerelem is álruhában jár, hol gyász, hol barátság, hol szolgálat, hol megvetés képében, de mindig zenekísérettel. Zene kíséri a részegeskedőket is, kánonban szól a macskanyávogás. Míg a szerelmesek dalában melankólia és diszharmónia csendül, a részeg tréfacsinálóknál teljes az "összhangzat", majd megsüketül az ember tőlük. Búcsúzóul pedig a bolond éneke szól a szemvillanás alatt elmúló emberi létről és az örökké kopogó esőről.
A(z) Vörösmarty Színház előadása
Hozzászólások