Euripidész-Sartre-Illyés Gyula nyomán, Szabó K. István átiratában

A Trójai nők az esztelen háborút követő keserű béke krónikája: női szemmel. A legyőzött
trójai ház lányai, asszonyai a kegyetlen megtorlás tehetetlen prédái. Megcsúfoltan,
reményvesztetten várják a rájuk kiszabott csapást, kinek a számkivetettség, kinek a halál jut.
Négy karakter (a honanya, a feleség, a szűz és a kurva) sajátos szemszögéből megvilágítva
láttatja a háborút; érzelmi és racionális értelmezési síkokat ütköztetve, tiszta képet kapunk
arról, aminek nem kellett volna megtörténnie, mégis elkerülhetetlennek bizonyult, mert az
Istenek, fennkölt unalmukban, kockát vetettek, és így vagy úgy, de Trójának vesznie kellett.
Az előadás tulajdonképpen egy installáció: egy iszonyú méretű konfliktus koncentrált
megjelenítése pár négyzetméteren úgy, hogy annak valódi térfogata asszociatív módon, a néző
fantáziája által tágul. A végzet előszobájában vagyunk, hős(nő)ink mögött a leégett Trója,
előttük megannyi változata a kilátástalanságnak. Ahogy Euripidész drámájának, Sartre és
Illyés Gyula átdolgozásai által egyre inkább fellazul az idő egysége, Szabó K. István rendező
átiratában teljesen feloldódik, és a történelem nagy olvasztótégelyéből kísértő hangok, képek
által utal valami örök tűzre, megannyi füstölgő romra, mert a hiúság Helénája újabb,
pusztításban gyönyörködtető hadjáratokra sarkall, s nincs az a férfi aki, ellenállna a
csábításnak.
S a halál csendjében „ Hangot csak a trójai nők adnak”.

A(z) Maladype Színház előadása