"Az ember egy hétig üldögél egy fapadon, nevet, sír, vitatkozik, és közben emlékezik a halottakra, sokat eszik, sokat fecseg, végül egész belesajdul a feneke, és mindez arra való, hogy emlékeztessen bennünket: egyazon néphez, fajhoz és kultúrához tartozunk, amely kultúrának a lényege a sajgó fenék, a panaszkodás, a heves vita, a nyughatatlan elme, a menekülő elme és az atomként fölrobbanó elme, bár az atomot még most sem értem, de hát megváltoztatta az elmúlt századot, azóta nem olyan a világ, mint azelőtt volt."
ROSE végigélte a 20-ik század borzalmait, a háborút, a varsói gettót, az Exodus utasainak kálváriáját, eltemette és meggyászolta a családját, a férjét es gyerekét.
És most újra gyászol:
ROSE SÜVET ÜL
A gyász az emlékezés ideje, de Rose nem szívesen emlékszik: túl sokat élt, túl sokat látott. Szeretne megszabadulni a fejében élő képektől, ezért elmeséli, megosztja velünk élete fontos pillanatait. Minden fájdalmat, örömet és szerelmet. Humorral átszőtt, szívet melengető meséje megkapó jiddis Odüsszeia, amely élni akarásról, bölcsességről és emberi hitről tanúskodik.
A Rose ősbemutatója 1999-ben volt a londoni Nemzeti Színházban.
A(z) Orlai Produkciós Iroda előadása
Hozzászólások