Volt egy ember, már ha tényleg volt, aki addig-addig facsarta és zsigerelte magát, míg kemény lett, száraz, örömtelen és hajlíthatatlan. Az egész világgal csak hadakozott, ezért aztán páncélt kellett növesztenie. De volt ennek az embernek egy gyermeke, és ez az ember nem akarta, hogy a gyermek észrevegye rajta a változást, így hát szemre ugyanaz maradt, aki előtte volt. De a páncélzata a bőre alatt egyre csak hízott befelé és vastagodott. Végül már az egész ember nem volt más csak egy magától mozduló páncél, amiben a kötelességtudó szív minden dobbanással önmagát repesztette-sebezte. Néha már jobban fájt neki a létezés, mint amennyire az ő halála fájhatna bárkinek is ezen a földön. És akkor ez az ember…

Ez a történet nem rólam szól. Nem azért, mert sokan járunk hasonló cipőben, hanem azért, mert ott kezdődik, ahol megszűnik az én.

A próbafolyamat során az alkotók Boldizsár Ildikó mesekutató, és az általa kifejlesztett terápiás módszer segítségével járják körbe elakadás-történeteiket, hogy megalkothassák saját meséjüket és mesehőseiket.

A(z) Tünet Együttes előadása