Ken Kesey 1962-ben írt, s azóta kultuszregénnyé vált műve, s a könyvből Dale Wassermann által készített színpadi változat olyan pontosan, megrázó hitelességgel ábrázolja egy elmekórtani intézet rideg szabályszerűséggel sorjázó mindennapjait, az ott élő ápoltak életét, hogy észre sem vesszük, rólunk, a mi valóságunkról, saját jövőnkről mesél. A történet főhősei is e valódi világ jellemző, allegorikus karakterei: a vagány, a rend ellen mindig fellázadó, kötekedő, de alapjában mélyen érző McMurphy, a kisemmizett, a "civilizáció" elől bolondokházába menekült indián, Bromden és a szigorú, mindig, mindenhol "a legjobb" szándékkal kegyetlenkedő Ratched nővér saját eletünkben is könnyen behelyettesíthető karakterek.
"Ratched uralma alatt az osztály, a Benn, szinte hibátlanul lerendeződött. De nem lehet örökké bent az osztályon, Kinn is kell lennie neki? Fél szemmel tehát a Kinnen van, azon is rendez. A többiekkel együttes munkálkodása teszi az Üzemet. Azt a hatalmas szervezetet, ami a Kinnel is azt akarja tenni, amit ő tett a Bennel. Itt minden meg van már tervezve... Amit mondunk, amit teszünk, amin az eszünk jár. Minden ki van már találva jó előre. Így igazodik el lassan az egész világ. A hangunkat leolajozzák, hogy olyan tompa és színtelen legyen, mint amilyen lomha döngést a reves fa törzse ad. Eltávolítják belőlünk az izmokat, hogy csak vékony huzalok maradnak bennünk, amin úgy áramlanak a parancsaik, mint víz hátán az ürülék. Ezek bármire képesek."
Vajon vállaljuk, vállalhatjuk-e a harcot ellenük? Bízhatunk-e még magunkban, a saját múltunk erejében, értékítéletünkben, erőnkben, vagy immár teljes egészében, visszavonhatatlanul rá kell hagyatkoznunk arra a rendszerre, mely a valóságnak nevezi magát? A válasz Ken Kesey váteszi víziója, ez a különféle írói technikákat mesterien alkalmazó regény, s a belőle készült színpadi adaptáció valódi passió, s valódi áldozathozatalt mutat be nekünk. Amit látunk, immár nem is a valóság, hanem az őrültekházának apoteózisa.

A(z) Madách Színház előadása