Ez az öt ember vívja harcait a rideg, kiüresedett fehér térben. Az alkalomhoz illően ők is fehérbe öltöztek, de hiába e civilizációs álca, ösztöneik, vágyaik, beteg gondolataik újra és újra felsebzik ezt a teret. Indulatok, félelmek, megvetés, aljasság, megalázás - az emberi gonoszság ezer arca jelenik meg, akár a ma társadalmában. Közösséget kellene teremteniük, de az összefogás, a másság elfogadása helyett csak dulakodásra, pusztításra képesek. Frenák Pál talán soha nem fogalmazott ennyire nyíltan, nem reflektált ilyen pontosan a hétköznapi életünkre. Ezen az estén egy nyers erő ellenállhatatlanul sodorja nézőjét, hogy - tanúként és résztvevőként - egy család belső viszonyaiban az örök és mégis véges emberi játszmák fájdalmas mintázatát fedezhesse fel.
Frenák Pál mindig az ösztönök, az emlékképek, a tudatalatti világába hívta nézőit, szembenézésre kényszerítve nem csak a táncosait, hanem a közönséget is. De talán soha nem készült ennyire sötét, sebzett, kétségbeesett előadása. Hiába a szűziesen fehér tér, hiába a vidám összejövetelnek ígérkező esküvő, a koreográfus ezúttal sem kegyelmez nézőinek: szembenézésre szólít fel önmagunkkal, a minket körülvevő egyre barbárabb világgal, a saját civilizált rítusaink mögé rejtett agressziónkkal, előítéleteinkkel. A lázas, izzó formanyelv marad, azonban - mintha egy új úton indulna el - kiforrottabb, átgondoltabb megfogalmazásban bátran reflektál mindennapjaink kétségbeejtő eseményeire.
A(z) Frenák Pál Társulat előadása
Hozzászólások