Griskovec különös színészi tudása a néző közvetlen megszólítása: a színész előbb a mesélő, majd a hős szerepében egy olyan történetet rekonstruál, amely néző és színész közös élményére, tudására épül. S bár úgy tűnik, Griskovec saját múltjáról, szovjet gyermekkoráról, iskoláiról, az északi tengeri flottánál töltött kötelező szolgálatáról, utazásairól mesél: ezek a mesék mindenki számára ismerősek: a 70-80-as évek átlag-szovjet gyerek- és felnőttkora ez.
Ez a fajta színház igazi közösséget teremt elbeszélő és hallgatóság között. Griskovec azonban saját világát, múltját szinte gyermeki naivitással szemléli, alig van ebben irónia. Prózája a kortárs orosz irodalom élvonalbeli művei közé sorolandó, szövegei az orosz irodalom kisember-témájának méltó folytatói; jól felismerhető elődei Gogol és Remizov.
Griskovec közösségi színházat teremt, mivel közös élményekből, tapasztalatból, végső soron valóságból építkezik, s ezt saját történetein keresztül közvetíti. De - és ez Griskovec titka - e közösséget nem a teatralitás bevett eszközeivel teremti meg, hanem mondatai, finom humora és színészi játéka által. Griskovec játéka a spontán szövegalkotás és színészi improvizáció látszatát kelti; saját bevallása szerint szövegeit csak a sokadik előadás után jegyzi le, de a szövegek előadásról előadásra alakulnak.
Griskovec bárhol megtarthatná előadását, ahol emberek (nézők, hallgatóság) vannak; megszólítja őket, és történeteket mesél nekik. Ilyennek képzeljük az első színházat: Ádám ősi színházát, ahol semmi más nincs, csak a közösséget teremteni képes játék.
A(z) Trafó előadása
Hozzászólások