Valamikor a XVIII. század folyamán született egy darab, amely nagyon sok huszadik századi interpretáció szerint egy nem különösebben szerencsés, állandó szerepvállalási gondokkal küzdő réteg, az értelmiség helyzetét boncolgatja és világítja meg sötét humorral és dermesztően éles fénnyel. Christopher Hampton, kortárs angol drámaíró darabjában szintén a világ megbonthatatlannak látszó struktúráit vizsgálgatja, az értelmiség helyzetének sajátos problémáira, ellentmondásaira próbál választ keresni, s mintegy tiszteletadásként a láthatóan szeretett és becsült francia elődnek, megteremteni a Mizantróp e századi változatát. Philip, az idealista görcsösen meg-megújuló, szorongásból és reménykedésből táplálkozó, következetes "ember-szeretete" éppolyan idegen, értelmezhetetlen és nevetséges a környezete számára, mint a Mizantróp tökéletesség-mániája, keserű kirohanásai. Ráadásul Hampton a jelen értelmiségének számára még csak mozgásteret sem lát igazán , a hatalmas indulatok megszelídülnek, a kegyetlen életjátékokat kellemes környezetben, kicsi és intim terekben játszatja el. Az angol irodalomra annyira jellemző társalgási vígjáték formájában, sziporkázóan szellemes szópárbajok kereszttüzében, elegáns, finom, helyenként abszurd humorral mutatja meg "korunk hőse" Philip szeretetreméltó és torokszorító csetlését-botlását egy, az eszményektől olyannyira távol eső világban.
A(z) Budapesti Kamaraszínház - Ericsson Stúdió előadása
Hozzászólások