Az irodalomórák unalmas krétaporát lefújtuk róla. Aztán fiatalos, szemtelen ruhába öltöztettük. Végül magunk lepődtünk meg legjobban, hogy Vörösmarty sorainak íze-zamata milyen frissen cseng a csetelésben és sms-ben ellustult, audiovizualitástól virtuál-maszatos ajkainkról. Vörös Csongor és Marty Tünde a mai „vedd meg, unj rá, dobd ki, vegyél másikat” cinikus kényelmében döbbennek rá az ürességre, a nyugtalanságra, a boldogság hiányára.

Hősökké pedig az avatja őket, hogy nem érik be kevesebbel, mint az IGAZ SZERELEM! Nem azért „mert megérdemlik”, hanem mert felismerik a megalkuvásra csábító mellékösvényeket (a talmi kaja-pia-szex élvezetét; a pénz-hatalom-tudomány életcéljait; no meg a középszerű idilli unalmát…Mirígy álnok cselvetéseiről nem is beszélve...) Ők azonban nem alkusznak: nekik az igazi út kell! Rettenthetetlenül, áldozatvállalás árán küzdenek érte. Végül persze kiderül, hogy a hatalom elfogy, a pénz szétszóródik, a tudomány nem boldogít. Az evés-ivás csömört okoz. Nincs varázslat. Minden megöregszik, meghal. És a szerelem? Hááááááát!